Táncolni egyáltalán nem tudok, énekelni aztán pláne és nem játszok semmilyen hangszeren. Sőt, igazából még kézbe se nagyon fogtam hangszert, és életemben egyszer voltam 10 perc erejéig egy próbateremben, a feltörekvő USOM zenekarral (nahát, nahát, lehet innét jött a Last.FM profilnevem is). Viszont amennyi koncerten voltam, így is első kézből szembesültem színterek alakulásáról és rengeteg banda történetével, így ezek mindig is nagyon érdekeltek (de úgy alapvetően kiterjesztett fogalmában a zeneipar minden szeglete is foglalkoztat). Ez a téma pedig sok animéhez adott alapot, ezért elérkezettnek láttam az időt ahhoz, hogy indítsak egy mini-cikksorozatot, és az általam látott zenés animéket bemutassam (hátha érdekel másokat is annyira ez a világ, mint engem). Elsőként a Bocchi the Rock! kerül terítékre, ami a fő inspiráció is volt, hogy ebbe belevágjak.



A Bocchi the Rock! animével először virális klipek és gifek formájában találkoztam, és a rajzolása, valamint (a japán zenére alapból is jellemző) stílus kavalkád hamar felkeltette az érdeklődésem. Ettől függetlenül nem nagyon néztem utána a karaktereknek vagy a történetnek, hanem gyakorlatilag bármiféle előzmény nélkül ugrottam fejest a 12 epizódos sorozatba. És összességében megérte! Na de, ha én nem néztem magamtól utána a sztori alapjának, én most összefoglalnám röviden. Történetünk főszereplője Hitori Goto, aki radikálisan, de úgy igazán extrém mód introvertált. De olyan mértékben, hogy a boltba nem mer lemenni, és a családján kívül nemhogy barátai nincsenek, hanem nem is nagyon kommunikált még soha életében senkivel. Ez egész szociális életére kihatással van, mígnem a TV-ben meglát egy riportot, amiben egy random zenész azt nyilatkozza, hogy ő is introvertált, de a színpadon ki tud teljesedni. Több se kell Hitorinak, és ezen felbuzdulva édesapja gitárján, autodidakta módon elkezd orrba-szájba gyakorolni több éven keresztül.



Több barátja nem lesz ugyan ettől, hiszen csak a szobájában játszogat, de elég tehetségesnek bizonyul ahhoz, hogy egy korrekt YouTube-karriert kiépítsen magának, és elhatározza, hogy a középiskolába lépve barátokat szerez és fellép az iskolai fesztiválon. Egyik nap el is határozza, hogy elviszi magával a gitárját is a suliba, hátha akkor hozzá mer szólni valaki, mivel ő maga nem képes beszélgetéseket kezdeményezni. Bár az osztályában nem is, de hazafelé a játszótéren egy lány megszólítja őt: a lány szintén zenész, dobos egy meglévő zenekarban, de sajnos pont az első fellépésük előtt dobbantott az előző gitárosuk, és azonnal kellene neki egy beugró gityós. Mivel Hitori annyira introvertált, hogy még elutasítani sem tud rendesen, ezért rekordidőn belül egy zenekar tagjaként találja magát egy underground klubban. A történet ebből az alapfordulatból teljesedik ki, és ragad is magával egy svunggal. Megismerjük a zenekar többi tagját és a helyi klubéletet is, valamint Hitori fejlődésének is szemtanúi lehetünk.



A zenekar neve Kessoku Bando, ami egy szójáték: szó szerinti jelentése gyorskötegelő, de a bando olyan, mint az angol "band" (vagyis zenekar) japános átirata, Hitorin kívül pedig még hárman játszanak benne: 
Nijika Ijichi, dobos: Az egész zenekart összetartó menedzser-frontember, aki nem csak a zenekar ügyeit intézi, hanem Hitorit is megpróbálja pátyolgatni. Sanyarú gyerekkora ellenére nagyon kedves és kreatív személyiség. 
Ryo Yamada, basszeros: A zenekar elvarázsolt és kissé magának való művészlelke. Van zenei életben szerzett tapasztalata, mert korábban már játszott egy bandában, és nagyon határozott elképzelése van a művészetéről, és hogy milyen zenét szeretne játszani. Igazi music nerd, aki órákat tud beszélni zenekarokról és zenestílusokról, viszont minden pénzét basszusgitárokra költi, ami miatt állandó csóróságban szenved, és végtelen, soha meg nem térülő kölcsönökbe taszítja magát. 
Ikuyo Kita, énekes-másodgitáros: A zenekar egyetlen tagja, aki Hitorival egy iskolába jár. Énekelni jobban tud, mint gitározni, ami miatt állandó kétségek gyötrik, viszont lelkesedése nem ismer határokat. A többiekkel ellentétben ő brutál mód extrovertált és olyan kisugárzása van, aminek a zenekar többi tagja sem tud ellenállni. Benne van minden marhaságba Instagramra készülő promófotózástól kedve a lüke beöltözésekig, és ő a csapat hajtómotorja is, aki állandóan pörög.



Rajtuk kívül még két fontosabb mellékszereplővel fogunk találkozni: az egyik Seika Ijichi, aki a dobos Nijika nővére, és a Starry nevű hely vezetője, ahol a lányok dolgoznak és fellépnek. Elsőre szigorúnak és érzelemmentesnek mutatkozik meg, azonban a zord és határozott kisugárzása ellenére vannak érzelmei és a többiek fejlődését szolgálja. A másik (egyik személyes kedvenc) karakter pedig Kikuri Hiroi, aki a pszichedelikus rockot játszó Sick Hack basszusgitáros-énekese, és Hitori fontos mentora lesz, függetlenül attól, hogy a teljes animében egy józan pillanata nincs, és fiatal lány ellenére végig gyalázatosan kottarészegen mutatkozik (napközben is).



Amikor elkezdtem az animét, volt bennem egy kis félsz, hogy a történet nagyon sablonos lesz és 12 rész alatt lezavarják az egész sztorit és nyilván azzal fog véget érni a sorozat, hogy a Budokan arénában sold outoznak. De nagyon nem. Az anime stílusa mellett az egyik legnagyobb előnye a hitelessége, és most nem csak arra gondolok, hogy pl. a sorozat központi helyszínéül szolgáló Starry nevű helyet is egy létező klubról mintázták (Shelter), vagy, hogy a hangszeren játszós részeket rotoszkópos technológia segítségével keltették életre, hogy a karakterek tényleg azokat a hangokat fogják le, ami el is hangzik. Nem köntörfalaz, és nem próbál rózsaszínben prezentálni mindent, hanem nagyon realisztikusan mutatja be egy kezdő, új zenekar tyúklépéseit. Ez nem jelenti azt, hogy eseménymentes lenne az anime (épp ellenkezőleg), de a fontos mérföldköveket nem legyőzött, csillagpusztító szörnyek mutatják, hanem az, hogy pl. egy dal eljátszása után a hétfős közönségből nem ketten, hanem már öten tapsolnak meg a telefonjukból felnézve, esetleg úgy nyomtok le egy háromszámos minikoncertet saját betűtípus nélküli első fellépőként egy este, hogy egy dalt ténylegesen sikerül is eljátszani hiba nélkül.



Őszinte leszek, ez a része letaglózott a sorozatnak. Én nem tudom, hogy a mangakának van-e ilyen téren tényleges élettapasztalata, de nem lepődnék meg, ha lenne. A karaktereket és élethelyzeteket olyan kézzelfogható közelségbe hozza, hogy sokszor teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy fiktív animét nézek és nem egy dokumentumfilmet. Az előbb említett pontok tényleg fontosak egy zenekar életciklusában, és nagyon szépen, kellő alázattal és helyén kezelve mutatja be ezeket a sorozat. Nem hull a Kessoku Bando ölébe a siker, hiszen a rokoni kapcsolat ellenére Seika Ijichi nem engedi őket csak úgy fellépni a helyen, amikor kedvük tartja, hanem bizonyítaniuk kell és hozniuk kell a mindenki által elvárt látogatói kvótát. Viccesek azok a részek, amikor sajátdesignos pólót terveznek, vagy amikor első fotózásukra készülnek, de a történet nem rest olyan kihívások elé állítani a lányokat, mint szám közben elromló hangszerek, abszolút lelketlen közönség vagy szar időjárás (ami Japánban, a földrengések és tájfunok hazájában más vehemenciával bír, mint picit elázni a Budapest Parkban).



És akkor Hitoriól nem is beszéltünk, aki hiába tehetséges gitáros, legszívesebben egy kartondobozban elbújva játszana, mert nem mer kiállni a közönség elé, és saját barátainak is csak nyögvenyelősen tud elmondani dolgokat. A Hitori által rendezett jelenetek közül számos olyan van, amik a sorozat erősségei közé sorolhatók. Sokszor összeomlik olyan terhek alak, amik a legtöbb embernek fel sem merülnek problémaként (pl. kérni valamit egy boltban), és speciel azzal nagyon tudtam rezonálni, hogy egy introvertált emberben minden apró kellemetlen élmény nagyon megragad, amik aztán egy életen át kísérteni fogják, kényelmetlen gejzírként feltörve az emlékeket. Ez abszolút így van, legalábbis nálam: szintén introvertáltként könnyedén bele tudtam képzelni magam Hitori helyzetébe, még ha az anime azért ezt el is túlozza és sarkítja.



Az egyetlen negatív pontom is ez az animével kapcsolatban: Hitori... néha egyszerűen sok. Az anime rendezésének hála annyira nem zavaró, és elsőre nem is tűnt fel (meg, ha úgy vagyunk bekötve, akkor biztos jókat lehet derülni a lány összeomlásain), de miután leülepedett bennem a sorozat, rájöttem, hogy ez a része kissé túl lett tolva. Túlzás nélkül negyed meg fél részidők mennek el azzal epizódonként, hogy Hitori éppen valami random apróság miatt mentálisan eltörik, jelenetet rendez és a kukába bújva kommunikál vagy a földön fekve élettelenül fekszik kizárva magát a külvilágból, a többiek pedig próbálnak valami életet lehelni belé. Ez párszor még elmegy, és Hitori mutat is valamilyen fejlődést, de ezt annyiszor ellövi az anime, hogy csak az ezekkor előjövő és valóban brutálisan impresszív stílusváltások tudják emészthetővé tenni. Gyurma animáción át élőszereplős részekig, mókás proto-3D rendereken és őrülten profin kinéző 2D-s pixelgrafikán keresztül mindent bedobnak a készítők, hogy ezeket a pillanatokat feldobják és fogyaszthatóvá tegyék (amit nálam el is értek), de így sem volt igazán kedvem újra megnézni és átélni ezeket a perceket, főleg, hogy az anime ezt fura mód inkább humorforrásként kezeli. Persze, ebben bőven benne lehet az is, hogy a saját tapasztalataim is előtörtek ilyenkor.



Semmit nem ér egy zenés anime megfelelő zene nélkül, és ez talán a másik legkiemelkedőbb része a sorozatnak. Természetesen nem mehetünk el azon tény mellett, hogy az egész anime egy szerelmeslevél az egyik legismertebb japán alternatív rockzenekarnak: az Asian Kung-Fu Generationnek. A Kessoku Bando négy tagja a zenekar négy tagjának családnevét viseli. Az epizódok címei is Asian Kung-Fu Generation dalok címeit viselik. Konkrétan elhangzik egy Asian Kung-Fu Generation cover is az animében. A választás érthető, hiszen Japánban elképesztően népszerűek, valamint külföldön is az ismertebbek közé sorolhatók, mivel dalaikat olyan animékben hallhattuk már, mint a Naruto (második opening: Haruka Kanata), Fullmetal Alchemist (negyedik opening: Rewrite), Bleach (hetedik opening: After Dark) vagy a My Hero Academia (harmadik mozifilm témája: Empathy). A Bocchi the Rock!-ban elhangzó dalokat Tomoki Kikuya zeneszerző komponálta, azok hiteles megszólalásáért Ritsuo Mitsui, egy underground indie rock banda (Lost in Time) gitárosa, valamint Akihito Suzuki gitáros és a One OK Rock zenei producere feleltek. És mit ne mondjak, tökéletes munkát végeztek mindannyian. Az anime openigje is rendkívül fülbemászó (ami teljes egészében koncerten is elhangzik az animében), de pl. a szintén koncerten előadott Ano Bando egy akkora banger, hogy lentebb a cikk alján be is linkelem. Az anime dalai tökéletesen hozzák a J-Rock színtér matekos technikusságát és az indie színtér játékos dallamvilágát.



Ehhez jönnek a kiváló szinkronok, mint pl. a Hitorit megszólaltató Aoyama Yoshino, aki annyira beleélte magát a szerepbe, hogy megtanult gitározni, és élőben, zenekarral elő is adja a Kessoku Bando dalokat! Mindamellett, hogy valószínűleg minden idők egyik legdurvább szinkronteljesítményét nyújtotta annál a bizonyos jelenetnél a negyedik epizódban: Hitoriként olyan visítást produkált, hogy hozzáadott effektek nélkül szól úgy, mintha két hangfal gerjedne (ez literálisan döbbenet amúgy). Egy dal erejéig megmutatja magát az iszákos Kikuri Hiroi zenekara, a Sick Hack is, és a tipikusan japán, vokálcentrikus pszichedelikus rockzenéjük a hozzá tartozó visuallal nálam simán az egyik csúcspont volt az animében. Azt már meg sem említem, hogy a Sick Hack három tagjának családneve szintén egy létező zenekar tagjainak családneveit viseli. Ez a banda pedig a 88Kasyo Junrei, ami egy hihetetlen obskúr választás, de mivel én évek óta hallgatom őket, nem kicsit borultam meg, amikor megtudtam, hogy az egyik legkirályabb karakter és dal az animében rájuk referál. Konkrétan eldobtam az agyamat. Wow!



Zenészszemmel nyilván nem tudom megerősíteni, hogy mennyire akkurátus az anime, viszont zenerajongóként abszolút alá tudom írni. Koncertrajongóként tökéletesen átjöttek az olyan pillanatok, mint amikor Hitori legelső alkalommal megérkezik a Starry-ba, és hiába nem járt még ott soha azelőtt, egyszerűen a klubság miliője miatt mégis úgy érzi, hogy otthon van, "megérkezett". Ezt én is minden egyes alkalommal, amikor elmegyek egy koncertre (legyen az a punkos anarchista Kripta vagy egy stadion, esetleg egy olyan hely, ahol még nem jártam korábban), ugyanígy érzem. A csetlő-botló mégis szerethető karaktereivel nagyon magával húz a sorozat, és az első évad után bejelentett mozifilmet is már alig várom. A mangával sajnos nincs tapasztalatom, de úgy érzem, ez csak ideiglenes állapot. Annak ellenére, hogy nem olvasok mangákat, nagyon érdekel, milyen is az anime alapjául szolgáló, eredeti mű. Ha pedig az animék világa nem annyira foglalkoztat minket, a sorozat mellé készült egy komplett, fiktív Kessoku Bando lemez, tele minőségi, női vokálos J-Rock dallal, amik mellé a kiegészítő EP-ket is ajánlom (már csak a Sick Hack bangerje miatt is). A 12 részes anime pont kellemes hosszúságú, és 1-2 este alatt pont kényelmesen el is fogyasztható, így nem tudom eleget ajánlani azoknak, akik szeretik az animéket, az igényes rockzenét, vagy érdekli egy underground zenekar története (hiába fiktív). We are Kessoku Bando and we play rock and roll!