Pókembernek lenni átok. Teljesen mindegy, hogy Csodálatos vagy Látványos, férfi vagy nő, és függetlenül attól, hogy melyik világot nevezi otthonának. Egyik Pókember sem kerülheti el a pozícióval járó tragédiákat, és a velük járó lelki sebeket. Számtalan hálószövő szembesült azzal, hogy nem lehet mindig mindenkit megmenteni, és sokszor a hozzájuk legközelebb állók kerülnek az áldozatok listájára. Ez a közös sorsuk, a „nagy erő nagyobb felelősséggel jár” bölcselet hozománya. Azonban egy tizenéves srác nem hajlandó ezt elfogadni. Farkasszemet néz bármivel, legyen az a végzet, egy kozmikus szintű fenyegetés, vagy egy hadseregnyi Pókember. A neve Miles Morales. Megcsípte egy radioaktív pók, és az elmúlt 16 hónapban ő volt az 1610-es számú Föld második Pókembere. (Figyelmeztetés: nem lövök le minden poént (nem is tudnék, annyi minden történik a filmben) de kisebb vagy nagyobb spoilerek lesznek a cikkben. Én szóltam.)

Az előző epizód csapatából rajta kívül ketten térnek vissza jelentősebb szerepben. A másodlagos főhőssé előléptetett Gwen Stacy-nek kicsit nagyobb betekintést kapunk a hátterébe. Már az első filmben is megtudtuk, hogy az ő világa Peter Parker-je lett az ottani Gyík, és sajnos életét vesztette a harcuk alatt. Ez természetesen egy Póknő elleni rendőrségi hajtóvadászatot eredményezett. Ez még magában nem is olyan szokatlan, számtalanszor próbáltak már több Pókembert is elkapni a rend éber őrei. Az ő esete azért kicsit cifrább, tekintve hogy az akció élén a saját édesapja van. Egy eltévedt idegen rosszfiúnak köszönhetően Gwen-nek lehetősége adódik mindezt maga mögött hagyni, és valami nagyobbnak a része lenni. Első ránézésre fantasztikus lehetőség az ilyen, de egy nagyobb társaság tagjának lenni nem mindig könnyű, vagy kellemes...

Ami Peter B. Parker-t illeti (és az ő esetében a B. jelenthet Benjamin-t és boomer-t is), neki úgy tűnik, bejött az élet. Élete szerelme, MJ újra mellette van, és van egy tüneményes Pókcsemetéjük is. Sajnos az ő szerepe messze nem olyan nagy vagy jelentős, mint Gwen-nek, és inkább arra van ott, hogy tudjon a lányával cukiskodni, meg hogy Miles-nak legyen egy mentor figurája, akiben csalódhat, és akin felülkerekedhet. Ettől függetlenül a jelenléte a folytatásban abszolút pozitív tényező, de a vele kapcsolatos jelenetek nem kielégítőek, és ezt gondolom mennyiségre és minőségre egyaránt. Reméljük a jövőre várható 3. rész orvosolni fogja ezt.

Végül, de nem utolsó sorban beszéljünk Miles-ról is, tekintve, hogy mindig ő a legfontosabb karakter minden jelenetben, és ez a trilógia megkérdőjelezhetetlenül az övé. Első ránézésre minden rendben. Már magabiztos Pókemberként védelmezi a saját világa New York-ját, kitűnően teljesít az iskolában, az apját pedig napokon belül előléptetik, mint rendőrszázados.  Még segítsége is van, ugyanis a koleszos szobatársa, Ganke asszisztál neki olykor Pókember ügyben, bár nem hajlandó „székes csávó” lenni állandóban (de annyira egyértelmű, hogy székes csávó lesz). Két, elsőre láthatatlan probléma azért mégis felüti a fejét körülötte. Az első a szülei és közte lévő bizalom. Pontosabban, annak a hiánya. Miles szülei tündérien cukik a maguk kis fura módján, és egyértelműen imádják a fiukat, de nem hülyék. Tudják, hogy valamit titkol tőlük, és frusztrálja őket, hogy nincsenek beavatva a gyerekük magánéletébe. Sajnos a létező legrosszabb eszközhöz, a szigorhoz folyamodnak, amivel csak tovább rontanak a helyzeten. Nem tökéletesek, de a szívük jó, és én személyesen nagyon örülök, hogy Rio Morales, Miles édesanyja több időt kapott ezúttal a képernyőn, mint az 5 évvel ezelőtti első részben.

A másik aprónak induló probléma a Folt. Ő egy tudós, aki a Vezér szuperkütyüjén dolgozott a háttérben az első filmben, aktiválásakor pedig a gépből áramló energia megváltoztatta a teste szerkezetét, egy élő interdimenziós kapu lett. Vicces poénkarakterként kezdi, de minden egyes jelenetben egyre komolyabb ellenfélnek bizonyul. Egy animációs film alatt végigmegy a teljes palettán, komolytalan jobber-től a komoly kihíváson át meg nem áll, amíg nem lesz multiverzális fenyegetés. Túl nagy falat ő egy Pókembernek. Itt jön be a Póktársadalom a képbe.

Képzeljetek el egy alternatív valóságok között ugráló Pókhadsereget, akik a Folthoz hasonló anomáliákat kutatják és hatástalanítják szerte a Pókverzumban. Vagy nézzétek meg a filmet, és akkor nem kell elképzelnetek, látni fogjátok. Tudjátok mit? Csak nézzétek meg, úgy se tudtok jobbat elképzelni, mint amit látnátok. Azonban ez nem demokrácia, legfelül egy Pókember dönt mindenről: Miguel O’Hara, közismertebb nevén Pókember 2099. Már-már fanatikus küldetéstudattal kutatja fel a – véleménye szerint – az egész multiverzumot fenyegető anomáliákat. Itt megjegyezném, hogy Folt kivételnek számít, a legtöbb ilyen anomália eltévedt Pókember gonosztevők, akik egyszer csak egy másik világban találják magukat. Egy másik dolog, amiben kérlelhetetlen, azok az úgynevezett „kánon események”. A multiverzum integritása védelmében Miguel szerint bizonyos eseményeknek minden Pókember életében meg kell történnie. Ezek többek között:
-megcsípi őket egy radioaktív pók
-egy mentor figura megtanítja nekik a „nagy erő nagyobb felelősséggel jár” mottót
-egy nagybácsi vagy nagynéni tragikus halála 
-egy, a Pókemberhez közelálló rendőrszázados tragikus halála

Ha jól figyeltetek Miles bekezdésében, akkor talán már értitek, hogy miért találtam fontosnak megemlíteni, hogy az apja napokon belül rendőrszázados lesz. Miguel nézetei szerint Jefferson Davis nem csak meg fog halni, de meg kell halnia. Elvégre mit számít egy jó ember élete az egész multiverzum létezésével szemben? Itt robban be a képbe a film központi, megfejthetetlen dilemmája. Kinek van igaza, és ki vall kudarcot, mint hős? Nézhetjük úgy, hogy Miles önző, mert milliárdok létezését képes kockáztatni az apjáért, de ez egy olyan Pókember nézete, aki aktívan azon dolgozik, hogy egy 17 éves srác elveszítse az édesapját. Ehhez ráadásul asszisztál szinte az egész Póktársadalom. Ki meggyőződéssel, ki lesütött szemmel, de mind a többség érdekeit nézik, ahogy egy hősnek kell, miközben Miles szembeszáll akár az összessel is a családjáért, ahogy egy hősnek kell. Azt nem tudom, hogy kinek van igaza, de azt tudom, hogy a vetítés alatt csak arra tudtam gondolni, hogy „Pókember nem tenne ilyet, találna jobb megoldást”. Miles karaktere és meggyőződése mindenesetre elég ahhoz, hogy páran a lelkük mélyén elkezdjenek átpártolni az ő oldalára.

Sajnos a film hossza ellenére nem kapunk egy normális lezárást, a készítők sajnos kénytelenek kínozni minket egy évig egy cliffhangerrel. Miles fogságban az elképzelhető legrosszabb körülmények között, az apja világokkal arrébb életveszélyben. Mégis kapunk némi reménysugarat, Gwen és Boomer Peter pedig a Blues Brothers nyomdokaiba lépve összeszedik a régi bandát...

Nem tudom mennyire jött át, de oda meg vissza voltam a filmért. Annyit tudok negatívumként felhozni, hogy Peter B. Parker-ből nem kaptunk eleget és amit kaptunk is nagy csalódás volt, valamint, bár rengeteg a hatásos poén, egyes vicceknél olykor megcsapta az orromat az izzadságszag. Például utal a film a Pókemberek egymásra mutogatnak mémre azzal, hogy Miguel arra utasítja társait, hogy „kapjátok el Pókembert”, amikor egyértelmű, hogy egy Póktársadalomban kicsit pontosítani kéne, hogy mondjuk Miles Morales a célpont. Ezek azonban csak jelentéktelen apróságok, látvány és történet szempontjából is felülmúlta a film minden várakozásomat. Sokkal jobb, mint a szintén nagyszerű első rész, és büszkén feszíthet minden idők legjobb szuperhős történetei között. Pókember rajongóknak kötelező, de abszolút mindenkinek ajánlott.