Az, hogy koncertbeszámolókat és lemezkritikákat már nem írok, egy dolog, de hogy filmkritikákat... Hát, annak oka van. Mégpedig, hogy egyáltalán nem vagyok nagy filmes (és akkor még finoman fogalmaztam). Bár az elmúlt fél évben kétszer is voltam moziban (Super Mario Bros., Larry), előtte utoljára a Pokémon – Pikachu, a Detektívet láttam 2019-ben, 2017-ben a Kaliforniai Álom című filmet, és 2015-ben a Mad Max: A Harag Útját. Ezek az elmúlt évek összes mozis élménye nálam, és hát otthon sem nagyon faltam a filmeket. Amikor meg igen, akkor sem szereztem túl jó ízlésről tanúbizonyságot, és ami nem worst take nálam a filmek terén, az csak simán annyira vállalhatatlan, hogy eleve meg sem osztom. Miért ragadtam mégis gamer billentyűzetet? Mert mindig is volt bennem egy közlési vágy, és néha van az a film, ami olyan hatást vált ki, hogy ki kell írnom magamból a gondolataimat.



Még igazán nagy Pókember fan se vagyok. Sőt. A régi rajzfilmből, amit még talán a Fox Kidsen adtak, láttam pár részt, meg úgy felismerem, hogy "aha, ő a Pókember" (Mikivel kettőnk között csak úgy mondjuk, hogy "a Paúk"), de pl. egy gonoszt vagy fontos mellékkaraktert már nem tudnék fejből megnevezni. Batman világával mindig is jobban rezonáltam, így inkább az vonzott. De 2019-ban a hype behúzott és megnéztem a Pókember: Irány a Pókverzum! című filmet. Ha emlékeim nem csalnak, talán a Filmbarátok podcast adta meg a kezdő löketet, hogy megnézzem, így meg is vettem a blu-ray kiadást. Emlékszem, rövid időn belül kétszer néztem meg a filmet, egyszer magyarul és angolul is (és egyik alkalommal jó sokan voltunk, ami sokat dobott a filmélményen). Konkrétan leesett az állam. Az az audiovizuális hatás, amit ez az animációs film nyújtani tudott, elképesztő volt. Lehengerlő. A színorgia, a stílus, a coolság, a karakterek, a történet, a dialógusok, mind azonnal megfogtak. Miles Morales Pókemberével valamiért amúgy is alapból tudok vibeolni, és szerintem remekül kidolgozták a karakterét. Ráadásul az olyan Pókember-nooboknak is tökéletes volt a film, mint nekem, mert remekül elmagyarázta a világot és a multiverzumokat is. Miért van ennyiféle Pókember, kik ők, mi a közös bennük, mik a különbségeik. IMDb-n 10 pontra is értékeltem a filmet (hát naná), és bár már akkor elhintették, hogy lesz egy potenciális folytatás, annyira nem pörögtem túl magam rajta. Aztán megkeresett Miki, hogy nem lenne-e kedvem esetleg közösen megnézni a nemrég befutott folytatást. Igent mondtam (miután megtudtam, hogy nem egy élőszereplős filmre, hanem az animációs film folytatására gondolt... na, ennyire követem nyomon a filmek világát).



Lelkes voltam, de mivel csak egy előzetest láttam egyszer, valahol féltem is, hogy mit fognak kihozni a filmből. Az első résznek tökéletes íve volt: megismertük Miles Morales karakterét, a családját, a hétköznapjaik kihívásait, és a karakterfejlődésnek köszönhetően szemtanúi lettünk annak, hogyan válik egy fiatal fiú Pókemberré és egy kallódó, csetlő-botló tiniből egy metropolisz megmentőjévé. E mellé kaptunk egy furfangos csavarral egy tökéletes antagonistát, és hogy ne unatkozzunk, a multiverzumos körítést is (többek között) a kiégett, boomer Peter Parkerrel és az energikus, lobbanékony Gwennel.



Sablonos, de a Pókember: A Pókverzumon Át ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbamaradt. Először Gwen keveredik kalamajkába egy másik univerzumból az övébe érkező gonosszal, Miles pedig a saját univerzumában kerül szembe egy jelentéktelennek tűnő, de exponenciálisan egyre veszélyesebb gonosszal. A két történetszál hamar összeér, és amikor úgy nagyjából látnánk az alagút végén a fényt, jön a lavina. A film két és negyed órás hosszát szinte egyáltalán nem érezni. A film első fele inkább a humorra és az alapkonfliktus kiélezésére szolgál, bár így is lesznek egész mozitermet bekussoltató csavarok és jelenetek (mint ahogy nálunk is volt). A humora talán még jobb is, mint az előzőnek: vizuális poénokban és helyzetkomikumokban nem fogták vissza magukat a készítők, a kreatív írók pedig annyi geget és vicces párbeszédet, interakciót írtak, hogy mindig sikerül elhitetnie velünk a filmnek, hogy ez szuperhőseink sűrű napjainak egyik kis kalandja. Hát, addig annak is tűnik, amíg be nem üt a szar.



A Pókember: A Pókverzumon Át felénél ugyanis beüt a szar. Nagyon. Egy akkora, atombomba erejű csavart dobnak a történetbe, ami nem csak a film addigi részére van hatással, hanem totál más megvilágításba helyezi a teljes első filmet is! Csoda, hogy a készítők nem hagytak egy üzenetet, hogy akkor most szépen állítsd meg a filmet és ennek tudatában nézd újra az előzőt is. Nagyon bátor döntés volt, egyben radikális lépés is, hogy így megkavarják Miles Morales már felépített univerzumát, de oh God, sikerült nekik. És ahogy írtam: nagyon beüt a szar. A film laza, cool hangvételének és a remekül adagolt poénoknak köszönhetően mindig ott lebeg az emberben, hogy áhh, úgy is megoldják a szuperhőseink, meg ennél nem lehet rosszabb. Aha. Túlzás nélkül mondom, hogy a film második fele még a fő csavar után sem kegyelmez a nézőknek, és negyed óránként kavarja meg úgy a történetet, hogy az agyad a multiverzumok labirintusában (szűz aggyal is, mint nekem) még pont felfogja, de elvessz annyira a bajok forgatagában, hogy ne tudj kapaszkodót találni. Annyi kérdőjellel és annyi problémával fognak szembesülni pókhőseink, hogy legjobban azzal tudom leírni, amit Mikivel átéltünk. A nagy csavar után olyan 15-20 percenként néztünk egymásra és tátogtuk egymásnak, hogy "bazdmeeeg" vagy súgtunk össze, hogy "mi a faaasz". Amikor oldalra egyszer kinéztem rá, láttam, hogy a sorunkban ülő nézők háromnegyede szó szerint előre hajolva a széke szélén ül, mert már nem bír nyugton lenni. Megjegyzem: remek közönséggel néztük a filmet, de pár csavarnál előtörtek a reakciók, még belőlünk is. Ha ezt nem moziban látjuk, hanem otthon, akkor vagy végigpofázzuk, vagy végigüvöltjük az utolsó részét a filmnek. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni erről az élményről, mert ha engeded magad átadni a sztorinak, akkor nagyon bele tudod magad élni és nagyon beszippant az egész miliője.



Mint ahogy a hőseinket is a történet sodrása. Miles Moralesnek az árral szemben élete dilemmáját kell feloldania, Gwen pedig annyi hibát halmoz fel, amit nem csak a többiek, hanem az alapból vele szimpatizáló nézők is nehezen fognak tudni csak lenyelni. És ez nem túlzás. Nem szeretem, amikor egy karakterfejlődésnek olyan íve van, mint egy rakétának, amikor elindul egy hős a jó úton, és meg sem áll a célig. Na, itt nagyon nincs ilyen. Hőseink gyarlók, hibáznak, kivetkőznek magukból, meghazudtolják saját magukat és értékeiket, nem tudnak jó döntéseket meghozni, sőt, szembefordulnak egymással, hazudnak egymásnak és barátságok, kapcsolatok látják ennek kárát. Ez nagyjából összhangban is van azzal, ahogy egy tini jelleme fejlődik, és megtapasztalja az első, igazi buktatókat, csalódásokat az életben. És akkor egy másik fontos valakiről, Miguel o'Hara Pókemberéről nem is ejtettünk még szót, pedig központi kulcsfigurája lesz a filmnek, és nézetei, cselekedeti olyan morális kérdéseket vetnek fel, amiket nem könnyű lenyelni és megemészteni. Aki szülőkkel nézi meg a filmet, ne parázzon. Miles és Gwen szüleinek fontos mellékszerepük lesz a filmben, akik pedig a boomer Peter Parkerrel egyetemben a szülőség gondolatával kell folyamat megbirkózniuk és az azzal járó, realitás talajára vitt és prezentált nehézségekkel, gondokkal, kétségekkel. Minden korosztály megtalálja a maga történetfonalát, amivel rezonálni tud.



Mégis hogy lehet ennyi mindent belecsempészni egy filmbe? Nos, nehezen. És nem is sikerült a készítőknek. Nem spoiler, mert kvázi mindenki tudja már, akit csak egy picit is érdekelt a film, hogy ez a második rész egy akkora, orbitális cliffhangerrel zárul, mint annak a rendje. És ebből a szempontból sem kegyelmez a film a nézőnek. De! Jól áll neki és meg tudom érteni, hogy miért született ez a döntés. Őszintén, nem tudom, hova fog kifutni, mit fogunk kapni a trilógiát lezáró részben, de egy ilyen felépítés után az elvárásaim már most az egekben vannak. Nem hittem volna, hogy az első filmet toppolni fogja tudni valami, de a másodiknak sikerült. Ha valahogy a harmadiknak is sikerülni fog megugrania az előző két film mércéjét, akkor bizony egy tökéletes trilógiával állunk szemben. A nagy erővel nagy felelősség jár, és nem illene egy gyengébb harmadik résszel az egészet elrontani. De egyelőre nem látom, elképzelni nem tudom, hogy milyen lezárást kapunk.



Sok kritikát olvastam azzal kapcsolatban, hogy követhetetlen a film, de én, mint képregényekben, multiverzumokban és Pókemberben aztán egyáltalán nem jártas személy is simán végiglavíroztam a történet fonalán. Van, hogy néha figyelni kell, de szerencsére a film nem szájbarágósan, de segít elmagyarázni ezt-azt, ha nem lenne valami elsőre tiszta. Aztán aki nagyon szeretne meg érzékeny rá, a film politikájába is bele tud kötni, mert kapunk érzékenyítést rendesen. Miles #BLM kitűzője, Gwen transzneműségére utaló féltucatnyi jel és utalás, valamint Hobie radbalos punk karaktere és annak in your face antikapitalista és rendszerellenes kirohanásai biztosan ki fognak zökkenteni pár nézőt, csak úgy, mint azokat, akiknek Gwen és Miles szüleinek történetét "copagandának" veszik, merthogy kritika nélkül, pozitív karaktereknek mutatja be őket a film. Ilyen messzire azért egyik esetben sem mennék: Miles és Gwen fiatal, lázadó tinik, természetes, hogy mai, modern korra utaló jeleket is magukkal hordoznak, Hobie megszólalásainak igazságtartalma mellett az egész karaktere szerintem remek görbe tükröt ad a mindenben rendszerkritikát belelátó lázadó/forradalmár karakternek, és inkább igazságtartalmat magával hozó humorforrásnak jött le, ami egyáltalán nem érződött erőltetettnek se. A copaganda pedig egy nagyon furcsa értelmezése a filmbéli apafigurák megjelenéseire, hiszen mindketten mutatnak gyengeséget, mindketten hibáznak. Gwen apja konkrétan elüldözi a lányát, Miles apjának folyamatos őrlődései és kétségei pedig szintén a fiával közös kapcsolat kárára megy. Stan Lee mondta egyszer, hogy Pókember megalkotására a legbüszkébb, mert ő az első szuperhős, akinek nem csak szupergonoszokkal, hanem a mindennapok nehézségeivel is meg kell küzdenie, és ez a film minden karakterére is hatványozottan igaz.



Sokszor olvasom azt is, hogy a nyugati animáció halott. Persze, ha face value készpénznek vesszük, hogy minden anime egy mestermunka (ami közel sem igaz), a Disney szerencsétlenkedése a klasszikusaik élőszereplős feldolgozásaival, az olyan esztétikai atomvillanások, mint a Velma, vagy a Pixar immáron többéves vesszőfutása is szánni valónak tűnik, de a mérleg oldalán viszont ilyen remekműveket találunk, amikért simán megéri kicsengetni az egyre dráguló mozibelépőt. A film egyszerűen brutálisan jól néz ki. Nem véletlenül kapott már az előző is Oscar-díjat (szerény véleményem szerint abszolúte megérdemeltem), de itt már-már nevetségesen sok stílus keveredik. Ahány univerzum és ahány Pókember, annyiféle animációs stílus elevenedik meg, van, hogy egy képkockán belül 3-4 stílus kavarodik (pl. Hobie akkora punk, hogy még a karakterének aurája is punk lemezborítókként jelenik meg), de mégsem lesz katyvasz belőle. Gwen akvarellszerűen megalkotott világa pedig kiváltképp gyönyörű lett. 



A hangokra pedig szintén nem lehet panasz. Az nyilvánvaló, hogy (az amerikai) szinkrongárda kihozta a maximumot a karaktereik életre keltésében, de a film zenéje is simán van olyan jó, mint Shameik Moore vagy Jake Johnson játéka. A film zenéjét két részre lehet osztani: egyik kézben a hip-hop producer Metro Boomin fiatalos trap és rap slágereire, melyekben olyan előadók közreműködnek, mint az élő raplegenda Nas, az angyali hangú James Blake, vagy a rekordidő alatt kultstátuszba emelt A$AP Rocky. Másrészről pedig az első film nagyzenekaros, aláfestő zenéit is szerző Daniel Pemberton kompozícióira. Utóbbit külön szeretném kiemelni. Nem vagyok nagy filmzenés, de a Pókverzumon Áthoz írt zenéi csodálatosak, és remekül felerősíti azokat az érzelmeket, hangulatot és atmoszférát, amit egy-egy jelenet át akar adni. Posztpunk, posztrock, breakbeat, és különböző indiustrial és ambient stílusok keverednek szerzeményeiben, és már rögtön a film elején látott, grandiózus akciójelenetnél eljön ez az eklektikusság. A feszes gitárokkal, dübörgő basszussal és légies elektronikával, majd operabetétekkel (!!!) fűszerezett "Guggenheim Assemble" című dal egyszerűen olyan adrenalin löketet ad, ami még a film ismerete nélkül is kifejti hatását (és nálam instant kedvenccé is vált), a film következő jelenetében, amikor ismét Miles Morales világában járunk, a "My Name is... Miles Morales" dalt halljuk a háttérben, ami modern hip-hopos alapjával és latinos ritmikájával és hangszerelésével segít nekünk hangulatba kerülni. A zenei hatások (hip-hop és latin zene) pedig nyilvánvalónak hatnak, hiszen hősünk is félig latino, félig afroamerikai. Pont az ilyen nüansznyi dolgok és részletekre ügyelés miatt működött nálam ennyire ez a film, és nem tudom eleget ajánlani az embereknek. 



Összefoglalva: szerintem ez tipikusan az a film, amit társasággal együtt, szigorúan moziban illik átélni, mert úgy nagyon működik. Egyedül arra vagyok kíváncsi, hogy egy igazi, keményvonalas Pókember rajongó mit érezhetett a film nézése közben...