2023. február 28-án, 18:50-kor jelentette be a Devo, hogy 50 éves évfordulójuk, egyben búcsúturnéjuk jegyében fellépnek a londoni Eventim Apolloban. A Devo ekkor már vagy 13 éve nem járt Európában, és előtte se jártak sokat errefelé, hiszen elsősorban az Egyesült Államokban futottak be. Ennek ellenére a Devo a világ egyik legnépszerűbb new wave zenekara volt a '80-as éveknek, akik a punk, art punk és posztpunk korszakukból kinőve lettek az újhullámos zene zászlóvivői, és később a szintipunk hangzás meghatározó alakjai is. A képzeletbeli koncertes bakancslistámon, hogy kiket akarok a leginkább látni, az örökös első helyen a Devo állt. A Devot először az Interstate '82 videojáték telepítő képernyőjén hallottam (Modern Life), de a játékban még más daluk is előfordult (pl. Faster and Faster, One Dumb Thing). Zenei ízlésemre leginkább szülők és barátok hatottak, de a Devo volt az a banda, akiknek imádatával úgy éreztem, egyedül vagyok, és abból a szempontból is különös helyet foglalnak el a szívemben, hogy ők voltak az első olyan körülrajongott zenekar, akiket én fedeztem fel magamtól. Tudtam, hogy ez talán a legutolsó alkalom és reális esély, hogy lássam őket, és már akkor tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem akarom elszalasztani. Ekkor jött képbe a magyar speedrun fenegyereke, a lengyel jank-játékok Paganinije, DVark, aki szinte azonnal reagált a Vulkáncápa Discordjára posztolt Devo flyerre, hogy "hallod, mennyi a jegy, imádom a devo-t".



Hát, innét kezdődött aprónak korántsem mondható kalandunk. A februári, kezdeti hype-ot aztán rövidebb-hosszabb megbeszélések és egyeztetések sora követte, de szerencsére DVark képében egy olyan útitársara találtam, akivel szinte minden tekintetben egy rugóra járt az agyunk. Hamar eldöntöttük, hogy akkor már érdemes egy teljes hétvégére elutazni, és nem kicentizni az utat (mert hát mi van, ha késik a gép vagy törlik a járatot és emiatt csúsznánk le a koncertről), és akkor már egybe lehetne kötni egy kis shoppingolással, városnézéssel az utat. Nekem az ez után telt hónapok elsősorban a megfelelő anyagi tőke megteremtésével teltek, mert hát London nem olcsó (erről majd később). Elkezdtem orrba-szájba eladogatni konzoljátékaimat, amiből azért született valamennyi kis pénzecske, de ironikus módon pont egy hatalmas esőzés miatti lakásbeázás segített ki engem a legutolsó pillanatban, hogy kényelmesen meg tudjam élni a londoni utat (lakásbiztosítás rulez). London alapvetően óriási, ahol sok mindent lehet csinálni, és sajnos picit elveszve bolyongtunk a különböző oldalakon és Google Térképek böngészésével, hogy ha már megyünk, mit is lehetne csinálni. Ekkor jött a felmentő sereg második tagja Cyber képében, aki nélkül ez a londoni út biztos nem ilyen emlékezetes és minőségű lett volna. Cyberrel a Budapest Parkos The Hu koncerten futottam össze, és amikor említettem neki, hogy hamarosan megyünk Londonba, önzetlenül felajánlotta segítségét nekünk a tervezéshez. Ő vagy 15 évet élt kinn Londonban, és emiatt már be volt készítve neki egy rövidebb doksi, hogy miket érdemes és nem érdemes megnézni. Ezt ráadásul személyre szabva kaptuk meg, úgyhogy végül a teljes utat is konkrétan ez alapján kezdtük megtervezni.



Legelőször a koncertjegyeket vettük meg, ami meglepően egyszerűen ment. Igaz, amiatt nagyon izgultunk, hogy nem nagyon akartak megjönni a jegyek. Teltek, múltak a hetek, és semmi. Persze, próbáltunk a neten megoldást vagy információt találni, de mivel nem találtunk egyértelmű és minden kétséget eloszlató választ, írtunk az Eventim supportnak. Ők készséggel válaszoltak is, hogy ne izguljunk, ez teljesen normális, és csak az utolsó pár napban jelenik majd meg a jegy az alkalmazásban. Hogy miért? Mert ezzel szűrik ki a jegyüzéreket. Nem tudom mi az összefüggés, ezt nem igazán értettem, hogy őszinte legyek, de DVark letöltötte az Eventim saját jegyalkalmazását, és egy idő után tényleg megérkeztek a jegyek. Szóval, ez is teljesen máshogy megy, mint pl. itthon, ahol azonnal megkapod az e-jegyedet e-mailben, amint sikerül a banki tranzakció.



Ez nem is volt akkora tétel, ellenben a repülőjegyekkel. Sajnos, mivel a koncert miatt időponthoz voltunk kötve, és mindez ráadásul a nyári időszak egyik legsűrűbb hétvégéjére esett, hiába vettük már meg jó korán a repülőjegyeket, így is "rohadt sokat buktunk" (amit úgy érts: hogyha bármikor máskor mentünk volna Londonba, akkor sokkal olcsóbban úsztuk volna meg). Minden opciót megnéztünk, még a vonatot is (ami nem hogy olcsóbb, hanem drágább lett volna), valamint a buszt is, ami meg valamennyivel olcsóbb lett volna, de hát a több mint egynapos utat, ráadásul átszállással, nem igen akartuk volna bevállalni kényelmi szempontból. Végül a Wizz Airre esett a választásunk, mert még náluk jöttek ki legolcsóbban a jegyárak (az EasyJet és RyanAir is drágább volt valamennyivel), ráadásul a legkorábbi géppel indultunk oda és legkésőbbi géppel vissza, azaz ezzel az opcióval tudtunk a legtovább maradni Londonban. Igaz, cserébe Lutonban kellett leszállnunk, ami egy picit arrébb van Londontól, de mivel megvettük előre a transzferbusz jegyeket is, így a reptér és London közötti utazásunk is megoldódott. Maga a jegyvásárlás viszont színtiszta kín volt: rohadt drága volt minden (egyedül annyi extrát kértünk, hogy egymás mellé üljünk, de helyet nem választottunk és extra poggyászt sem), az oldal full katyvasz és átláthatatlan, mindent minden képernyőn rád akarnak tukmálni meg erőltetni. Eleve DVark e-mail címével alig tudtunk beregisztrálni, maga a fizetés sem sikerült elsőre (nem tudjuk, miért), szóval egy órát simán elszenvedtünk, mire meglett a repülőjegy oda-vissza, de végül ezt is abszolváltuk. Ezután jött a szállás, amit visszagondolva lehet, hogy máshova kellett volna foglalni. Valamiért úgy gondoltam, hogy a koncerthelyszínhez legközelebb kellene szállást foglalni, és az Eventim Apollotól kéttömbnyire volt is egy olcsó(bbnak mondható) szállás, saját fürdővel, stb. Ez se volt annyira olcsó (az árakról majd később), de átlag Londonhoz képest sokkal zsebpénz-barátabb volt így is, és kényelmi szempontból akkor ezt találtuk megfelelőnek. Közel volt a koncerthelyszínhez, közel volt a metróhoz és pár látnivalóhoz, amik be voltak tervezve, illetve olyan zónában is volt, ahová olcsón el tudtunk metrózni. Lehet, hogy utólag máshol is kereshettem volna, de hát nem ismertük a londoni közlekedést (még), és nagyon egy kerületre koncentrálódott a figyelmem.



Ezen felül a nagyon okos Brexit miatt még az útlevelet is el kellett intéznünk, mert az kötelező az országba való belépéshez. Teltek, múltak a hónapok, gyűjtögettem a pénzecskémet, aztán volt egy Discord-konfunk, hogy Cyber útikönyve alapján miket-hogyan nézzünk meg. Először is, mindent összeírtunk, ami érdekelt minket, és figyelembe véve a prioritásokat, állítottunk egy listát, majd amik nagyjából egy kerületre/területre estek, azokat napokra bontva összedobtuk. Emiatt úgy osztottuk fel, hogy 3 nap alatt 3 nagyobb résznyi érdekességet nézünk meg, és bár így is nagyon sok minden kimaradt, meg volt, amiről le kellett mondanunk (pl. Greenwich), szerintem így is elég impozáns listát írtunk össze. Szóval, a célkitűzésünk az alábbi lett: pénteken Primrose Hill, British Museum, Forbidden Planet, Chinatown, Picadilly, Oxford, Regents, Cex üzletek, Harrods. Szombaton Tate Modern összekötve egy Westminstertől Tower Bridge-ig tartó sétával (South Bank, azaz a túlparton) + Graffiti Tunnel, Sky Garden, Camden, majd onnét rögtön Eventim Apollo. Vasárnap, azaz utolsó nap nem mertünk sok mindent bevállalni, nehogy lekéssük a gépünket vagy otthagyjon minket a transzferbusz, úgyhogy a Portobello Road Marketet néztük ki aznapra. Csütörtökön találkoztunk, és eredetileg úgy lett volna, hogy Angyalföldön leszünk anyumnál, de végül annyira korai géppel indultunk, hogy nem tudta volna bevállalni a fuvarozásunkat, így maradt a lőrinci lakásom és a reptérre taxizás (legalább közelebb voltunk). Izgalmakból már ekkor is jutott, ugyanis az összepakoláskor vettem észre, hogy az útlevelemet simán anyumnál hagytam a főváros (szó szerinti) másik felén, de rendesek voltak a párjával, és elhozták nekem egy audiokábellel együtt (amit meg azért kértem, hogy ki tudjuk próbálni DVark HD-audio lejátszóját a kontaktos jack-elosztójával). Ezek, no meg az utazás izgalma miatt el is dumáltuk az időt, és hiába raktuk be altatónak a Desert Sand Feels Warm at Night legjobb lemezét (夢の砂漠), így is kb. éjfélkor feküdtünk le, és ténylegesen olyan másfél órát aludhattunk, mert hát hajnali 4-re már kinn kellett lenni a repülőtéren.



Rendeltünk taxit pár órával előtte, és bár a Főtaxival nem jártunk sikerrel, de a Taxi 4 küldött egy taxist, aki pár perc késéssel, de meg is érkezett. Kiderült, hogy pont egy olyan taxist kaptunk, aki szintén élt kinn Londonban, és annyi pozitív dolgot mondott, meg annyira laza volt, hogy minden ideg, ami bennem/bennünk volt, az el is illant. Bennem pedig volt, ugyanis én félek a repüléstől. Életemben egyszer repültem, de annak is már vagy 25 éve (Tunézia oda-vissza), és akkor is csak úgy mertem felszállni, hogy apámék bevittek a pilótafülkébe és a pilótának meg kellett ígérnie, hogy nem zuhanunk le és halunk szörnyet. Szegény DVarkot meg nem akartam annak kitenni, hogy engem 34 évesen kézen fogva odavigyen a pilótához, hogy ok, akkor most nem zuhanunk le a kedvedért, úgyhogy úgy voltam vele, hogy valahogy majd biztos megoldom. A taxis lazaságának, az izgatottságnak és a kialvatlanság miatti fáradtságnak a különös kombinációja azt eredményezte, hogy kvázi "nem volt erőm félni". DVark mindezek előtt, még előtte levő éjszaka becsekkoltatott minket a Wizz Air alkalmazáson belül, és úgy átsuhantunk a Budapest Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren, hogy majdhogynem mi érkeztünk meg legelőször a terminálhoz, ahonnét felszálltunk. Mellettünk egy Izraelbe tartó géphez várakoztak, és volt balszerencsénk látni, hogy mi történik akkor, ha csak 1 percet is, de késel a becsekkolásról: nem engednek fel, hiába balhézol. És egy hazautat újramenedzselni nem kis fejfájás lehet, úgyhogy el is döntöttük, hogy hazafelé Lutonba nem bízzuk a véletlenre, mert ha valahogy, így aztán nagyon nem akarunk járni. A becsekkolás megtörtént, igazából a biztonsági ellenőrzésen kívül abszolút nem nézték meg, mi van a táskánkban, vagy hogy mekkora, úgyhogy nem kellett aggódnom, hogy az útra vett, (akciósan) 44.000 forintos, első szériás The North Face Base Camp Fuse Box hátizsákom nem fog beférni, mert kb. le se szarta senki. Aztán felszálltunk, elfoglaltunk a helyünket, és hogy lenyugodjak, DVark volt oly rendes, hogy első alkalommal megengedte, hogy az ablaknál üljek.



Nos, a repüléstől már nem félek, de nem szerettem meg. Maga a felszállás, amilyen szögben áll a gép, ahogy rezeg, izeg, mozog, meg a tudat, hogy ilyen magasan vagy, engem nyugtalanít, úgyhogy a gépen sem tudtam aludni. De legalább megcsodálhattam a gyönyörű felhőket, megkóstoltam a repülős kaját (egyszer túlélhető, bár anyagilag nem a legjobb deal), és hallgattunk egy csomó jó zenét selector DVarktól (nyilván főleg Devo pörgött, de még a Skinny Puppy is előkerült). Aztán megérkeztünk Lutonba, ahol egy bazi nagy sor fogadott minket, de relatíve hamar átverekedtük magunkat és a további ellenőrzéseken. Minden nagyon egyszerűen és könnyedén ment, nem volt egyik reptéren se semmi fennakadás. Szerencsére nagyon hamar megtaláltuk a transzferbuszt (konkrétan a főbejáraton kilépve az egyik legelső szemünk elé kerülő dolog volt az a megálló, ami nekünk kellett), és még pont elértük a pár perc múlva induló buszt Londonba. Egy távolsági busszal utaztunk, de a helyi jegyrendszer úgy van kitalálva, hogy a sofőr minden felszállótól megkérdezi, meddig utazik, ezt betáplálja a saját kis Futár-kijelzőjének angol megfelelőjébe, így nem kell figyelnie, hogy ki mikor akar leszállni (és nekünk se kell külön jelezni), mert a rendszer automatikusan mutatja, hol hány ember fog majd leszállni. Mesteri. A sofőr közben meg valami random kommerciális rádiót hallgatott, amin kizárólag '80s és '90s bangerek szóltak, de olyan minőségben, mintha csak egy GTA-játékhoz szelektálták volna ki az adott éra krémjét, ráadásul alig volt reklám. Hát, na, ha van nép, ami ezt a rádiózást magas szinten műveli, akkor az az angol. Közben már nagyon izgatottak voltunk, főleg azért, mert az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy nem hosszú farmerban és teljesen zárt cipőben megyek, hanem egy picit szellősebben és rövidnadrágban (ezzel kimaxolva a turista vibe-ot). És hát az idő nem volt az igazi: borús, hideg, szeles volt. Viszont a buszúton bepillantást nyerhettünk, hogy milyen is Anglia, majd a Victoria Roadon pont 9:00 körül Londont is átérezhettük személyesen. Már rögtön az első benyomások nagyon tetszettek. Egyszerűen London annyira más a többi fővároshoz képest, ahol korábban jártam. A téglaépületek, a hatalmas ablakok, az autók, utak, emberek, a pezsgés, az, hogy minden (de Londonban aztán tényleg minden IS van), azonnal magával rántott. De sokat nem akartunk tökölni, gyorsan benyomtam egy fánkot egy Dunkin Donutsban (ha már ott volt közvetlen mellettünk, és amúgy nagyon ízlett is), és el is indultunk rögvest megnézni az első úti célunkat, a Primrose Hill-t.



Szóval, beléptük a Regent's Parkba, ami egy 25 hektáron elterülő, hatalmas park, néhol sűrűbb fás résszel, egy gyönyörű tóval (és rohadt sok madárral), szép kis épületekkel, kutyafuttatóval, és olyan zöld mezővel, amilyen zöldet még életemben nem láttam. Már ez is nagyon tetszett nekünk, de a Primrose Hill abszolút banger volt, főleg első úti célnak. Ez egy 64 méter magas domb, ami egyben a második legmagasabb természetes pontja Londonnak, szóval minek ide Sky Garden meg faszom London Eye, ingyen, a természet zöld ölelésében gyönyörűen be lehet látni az egész várost. Na, akkor éreztem igazán úgy, hogy "megérkeztünk" és bennem ekkor tudatosult igazán, hogy TÉNYLEG megcsináltuk, Londonban vagyunk. Közben eleredt az eső, szürke volt az égbolt, de így is volt egy bája az egésznek, ahogy onnét a magasból rátekintettünk az egész városra. Gyönyörű és meghitt pillanat volt ez.



A nagy dombmászásban azonban megéheztem, és nem sokkal indulás előtt találtam rá, hogy innét nem is annyira messze van egy Wendy's. Hát, ha valamit ki kell próbálnom, az a Wendy's, és a következő, rendes úti céltól nincs is messze, ami a British Museum. Elindultunk, megtekintettük a gyönyörű, meseszép londoni utcákat és épületeket, és megérkeztünk a Wendy'shez. Nem tudatosult bennem, hogy annyira korán volt még, hogy csak a gagyi, reggeli menüjüket lehetett kapni, úgyhogy elkezdtünk picit kolbászolni a környéken, és azt vettük észre, hogy pár sarokkal arrébb már Camdenben vagyunk, ami szintén a terveink között volt, csak másnap. Hát, de ha már ott voltunk és az eső is esett, akkor meg is néztük. Egy rohadt feelinges, nagyon fiatalos utcát képzeljetek el, rengeteg árussal, piaccal és street foodossal. Az egésznek volt egy kis Gozsdu-piacos kitelepülős vibe-ja, és nem csak a kinti kerti részek, hanem főleg az épületbe pakolt kis üzletecskék voltak nagyon hangulatosak. Gyorsan be is vásároltunk pár hűtőmágnest, és körbejártuk az akkor még csak ébredező környéket, de olyan sok szép cuccot találtunk (vintage fényképezőgépeket és órákat, pop art képeket, kézzel készült plüssöket, designos ruhákat, tényleg, egyszerűen minden volt), mindezt egy olyan szép, igényes környezetben, hogy... rendesen megéheztünk. Szóval, Camden nagyon menő volt, de nem költöttünk túl sokat, hiszen még az utunk elején voltunk, úgyhogy visszamentünk a Wendy'sbe, ahol (csak vakon betippelve kb. mettől, de sikerrel járva) tényleg lehetett már rendes menüt kapni, úgyhogy be is toltam vagy két burgert. Nagyon király volt, sokkal frissebb és ízesebb, a patty (vagy húspogi) ami valahol a Mekis és Burger Kinges között helyezkedhet el. Picit ilyen sápadtka volt ugyan, de nagyon finom is. Itókának meg málnás Dr. Peppert kértem, mert az újratöltős automata náluk ilyet is tud.



Jól elkajáltuk és sétáltuk az időt, olyan szinten, hogy a British Museumos foglalásunkból már kezdtünk kicsúszni! Meg hát esett is az eső, szóval, úgy döntöttünk, hogy nem sétáljuk le, ahogy eredetileg terveztük, hanem kipróbáljuk a londoni metrót. A londoni metró nagyon effektív és tényleg gyors módja a közlekedésnek, ha nem szállsz fel a rossz metróra. Mi (pontosabban én, büdös pesti) mertem azt feltételezni, hogy ha megtalálod a helyes irányt és peront, akkor csak felszállsz és mész. Aha. Megállsz egy peronon, és simán jöhet 3-4 teljesen másféle vonalon közlekedő metró, amit mi orbitális módon be is szoptunk. Utána jöttünk rá, hogy egy peronra többféle metró is befuthat, többféle irányból (szóval volt, hogy balról jobbra érkezett be egy metró, egy perccel később jobbról balra állt be a peronra, majd másfél percre rá ismét balról jobbra érkezett valami másik, nagyon ki van centizve minden), úgyhogy miután egy megálló után leszálltunk, elkezdtük kijavítani a hibánkat, ami sikerült is. Szóval, nézni kell a helyi Futár-kijelzőket, meg hogy mi van a metró elejére kiírva (azaz melyik végállomás felé megy), és akkor nem lehet baj. A tanulópénz megvolt, úgyhogy többet nem is szívtuk meg ezzel. A londoni metró amúgy nagyon katyvasz, a jó ég tudja hány vonal van, azon belül is változhat (pl. van, ami egyik ponton körjáratba megy át, a másik meg megy egyenesen tovább, de ugyanaz a line), van 9 zóna (!!!) ami hát gyakorlatilag az árkategóriát jelöli, és maguk a metrómegállók se egységesek. Az állomások 90%-a nem mozgáskorlátozott-barát: persze van, ahová sikerült liftet bepaszírozni, de rengeteg olyan megálló van, ahol semmi ilyesmi nincs, azaz se mozgólépcső, se lift, nope. Szóval, aki mozgáskorlátozott, az inkább a buszt használja a városban közlekedéshez. Ráadásul olyan labirintusszerűen vannak ezek az állomások felépítve, és olyan mélyre mész a föld alá, hogy tiszta óvóhely feelinged lesz, mintha a németek még bombáznának a háborúban: több száz fokos, szűk csigalépcsőkön mész le egyik peronról a másikra, és olyan gyalogos kereszteződések vannak a föld alatt, mint Tokióban a felszínen. Ráadásul sokszor annyira mélyen vagy a föld alatt, hogy nekünk legalábbis semmi térerőnk nem volt, így tényleg csak a kifüggesztett tájékoztatókra tudtunk támaszkodni, meg hogy minden fontosabb információt előre betöltöttünk még a felszínen a telefonjainkon. Viszont tény, hogy izgalmas élmény volt minden ilyen metróutazás. Amúgy a metrók nagyon koszosak, légkondi nincs és olyan alacsony a belmagasság, hogy még én is alig fértem be. Én szerettem volna egy Oyster-cardot, de végül egy metróban dolgozó forma lebeszélt róla, hogy igazából teljesen felesleges kiadás. Mindenhol vannak beléptetőkapuk, és szinte bármilyen bankkártyával beenged, és csak kicsekkolásnál számol el, hogy mennyit utaztál és milyen zónában. A napijegy náluk pedig a legegyszerűbb dolog valaha: náluk nincs erre külön díjtermék, hanem nemes egyszerűséggel az a napijegy, hogy egy bizonyos mennyiségű költés után már nem von le tőled többet. Minden peronnál amúgy van személyzet, akik azért vannak, hogy segítsenek és a rendet fenntartsák. A hangos utastájékoztató rendszer pedig nem gépi vezérelt, hanem ezek a metródolgozók mondják be egy hangosbemondón keresztül, ami néha a peronon található. Konkrétan szemtanúja is voltunk egy ilyen esetnek, hogy egy idősebb úr mellettünk mondott be valami közlekedési információt. Automatizált hangokkal egyedül csak a metróvagonon belül találkoztunk, ahol vannak digitális kijelzők is, de a kijelzőn megjelenő szöveg és a hangbemondás mindig megegyezik.



Szóval, kiértünk a metróból, és célba vettük a British Museumot. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint nálunk a Hősök terén, hogy ilyen nagy, nyílt területen elterülő valami, de nem, egy annyira kis körömpiszok utcába kell bemenni, hogy azt hittük először, nem jó helyen vagyunk. Igaz, az orbitális nagy tömeg miatt azért érzékeltük, hogy jó helyen járunk. A bazi nagy sor amúgy nagyon gyorsan lement, ami nem volt nehéz, hiszen hiába foglaltam időpontot és voltak kéznél a jegyeink, senki nem ellenőrizte le azokat (igaz, a belépő legalább ingyenes volt), csak a táskánkat. Szóval, maga a múzeum hatalmas, sok minden van és sok mindenki meg is nézi ezeket. De így... ennyi? Mármint, én kifejezetten csalódásnak éltem meg a látogatást. Egyszerűen olyan mennyiségű ember van a múzeumban és emiatt olyan nagy a hangzavar, hogy így inkább menekülhetnékem volt, nem tudtam koncentrálni a tárgyakra, ráadásul kb. egy angol tárgy nem volt a múzeumban, hanem mindenhonnét összelopkodott lootok. A mezopotámiai, egyiptomi, japán és mexikói részt néztük meg, és utóbbit azért el kell ismernem, tényleg bitang gyönyörű volt, valamint az, hogy élőben láthattam a történelem tankönyvek lapjairól/borítóiról ismerhető rosettai követ. Emiatt összességében persze megérte, de a tülekedés, tömeg, rohadt drága szuvenír bolt (kinéztem egy cuki hógömböt, de az ár láttán hamar lemondtam ilyen irányú terveimről) miatt igazából úgy egy óra múlva el is húztuk a belünket. Szerintem simán kihagyható, ha nem érdekel specifikusan a rosettai kő. Ja, igen, az nagyon tetszett, hogy pár teremmel arrébb van a rosettai kő 1:1-es másolata, amit direkt azért csináltak, hogy meg lehessen szabadon taperolni.



A gyönyörű utakon sétálva el is érkeztünk a Forbidden Planetbe, ami egy ordenáré nagy geek mennyország. A boltba belépve roskadoznak a polcok a figuráktól, dioramáktól és csecsebecséktől, csak ott fejben el tudtam volna költeni több ezer fontot, röhögve. Cyber kifejezetten felhívta a figyelmünket, hogy az alsó szintet is nézzük meg (ami tényleg jól el van dugva), de ami ott várt minket, arra nem voltunk felkészülve. Képzelj el egy ilyen földalatti, bazi nagy Libri vagy régi Alexandra könyváruházat, de CSAK nyomtatott geek cuccokkal: könyvek, mangák, képregények, artbookok, ameddig a szem ellát. A jó ég tudja hány polcnyi cucc volt ott (ja igen, volt külön polc a dedikált cuccoknak, mert hát miért ne), de valami eszméletlen volt. Itt már nem tudtam visszafogni magam, úgyhogy vettem is két könyvet: egy Overwatch lore-bővítő regényt (Temi Oh: Sojourn) és a DOOM (egyik) agyának életrajzi kötetét (John Romero: Doom Guy - Life in First Person). Ráadásul mindkettő akciós volt (összehasonlítottam a hazai árakkal, és pár ezret spóroltam is), ráadásul DVarknak köszönhetően kaptam diákkedvezményt is, amit végül elfelejtettek felszámolni nekünk. Mindenesetre, akit érdekel Godzillától kezdve a Kamen Rideren át Batman és Miyazaki meg bármi, ami ezek között van, az ide kötelezően látogasson el. Meg is indultunk a Shaftesbury Avenue-n ahol gyorsan kíváncsiságból még benéztünk az egyik Odeon moziba is (szép).



Miközben nézelődtünk az egyik sarkon, kiszúrtunk egy másik üzletet: Fopp. Az ablakban az állt, hogy "music, films, books + tech", ami megmozgatta a fantáziánkat, szóval uccu be. Hát, nem kevésbé esett le az állunk, mint a Forbidden Planetnél. Bemész, és mindenhol a legfrissebb blu-rayek, cd-k, vinylek, akkora választékban, mint három Wave lemezbolt. Aztán a hátsó sarokban meglátod a liftet... Igen, ugyanis ez nem is csak egy sima lemezbolt, hanem egy háromszintes, ordenáré nagy üzletház! A legalsó szinten csak és kizárólag filmek vannak: DVD-k, blu-rayek, de tényleg, olyan mennyiségben, hogy csak itt el lehetett volna tölteni egy fél napot. Az anime megjelenések polca akkora, mint egy random Media Marktban 2-3 másik polc, és dugig van tömve! A földszinti részen vegyesen van minden, de főleg újdonságok, míg a felső részen vinyl és cd dömping található. Ott ki is szúrtam random az Ash zenekartól a 1977 című albumuk limitált újrakiadását, de sajnos a Meltdownt nem találtam meg. Gyermeki naivitással odamentem az eladóhoz (minden szinten van egy fullos pénztár), hogy esetleg megvan-e a Meltdown is, és nagy meglepetésemre talált egyet! Hát, ott szinte azonnal összeszartam magam a gyönyörtől, és akkor még nem is igazán tudtam, hogy fogom tudni egyáltalán biztonságosan hazaszállítani a vinylemet, de nem tudtam otthagyni, szóval hoztam is magammal. A 1977-et viszont otthagytam, mert még mindig az első napnál jártunk, aztán nem akartam már akkor túlköltekezni, DVark meg aztán annyi CD-t vett, hogy alig fért be a táskájába! Ráadásul a Fopp átlátszó, színes logós bevásárlószatyra valami annyira menőn néz ki, hogy viccen kívül megbántam, hogy nem kértem én is egyet.



Ezután jött a kínai negyed, ami szerencsére nem volt akkora ordenáré nagy, de nagyon hangulatos volt keresztülmenni rajta. Mindenhol ázsiai üzletek, közértek, éttermek, az épületek között és az utca felett pedig kínai esernyők meg lampionok voltak kifüggesztve. Pár sarok és utca az egész, de ide is megérte elnézni. Találtunk egy nagyon bootleg Pikachut is, aki szórakoztatta a járókelőket. Nem messze volt a Leichester Square, ahol brutálisan nagy tömeg volt, úgyhogy beljebb nem igazán mentünk, de a sarkon találtunk egy szintén többszintes (!!!) M&M's boltot, ahol mindenféle M&M's-t lehetett kapni. A mém kedvéért simán bementünk volna, de sor volt! IGEN, SOR VOLT A KIBASZOTT M&M'S BOLT ELŐTT!!! Ez így mi?! És nem kicsi, hanem hatalmas, kígyózó sor volt, ami alig haladt, úgyhogy az időkeret miatt nem várakoztunk. Ezután végigsétáltunk a Piccadilly Circus környékén majd onnét a Regent Streeten át az Oxford Circusig, ami egy meseszép utca, csomó luxusüzlettel, amihez a mi pénztárcánk elég kevésnek bizonyult, de az egyik Apple Store mellett találtunk egy Microsoft üzletet, amin jót nevettünk. Egy szélesebb Váci utca feeling volt, de gyönyörű épületekkel és környezettel, nagyon tetszett nekünk. Itt lett volna a Harrods is, amit felírtunk megnézésre, de erről nemes egyszerűséggel megfeledkeztünk.



DVark ajánlására a nem túl messzi Cex üzleteket néztük meg, ami egy antikvárium-hálózat, csak videojátékosoknak meg filmkedvelőknek. Szóval, ja, használt játékok és filmek lelőhelye, de olyan pofátlan jó árakon, hogy itt is simán el tudtam volna hozni egy táskányi cuccot, tele 1-2 fonton árult dologgal, amit itthon röhögve el tudnék adni 4-5000 forintért...  csak hát helyhiány. Egész komoly címek mentek filléres áron (PS2 játékok tényleg ilyen fika pénzért voltak, és mindegyik patika állapotú volt), de ami nagy ritkaság volt, azért annak megkérték az árát. És volt azokból is bőven: Dynamite Cop (Dreamcast), Streets of Rage 3 (Mega Drive), Snatcher (Sega CD), Ghost in the Shell (PlayStation), Armored Core 3 (PlayStation 2). DVark itt is brutálmód bevásárolt (nagyon helyesen), én viszont tartottam magam, mert hát tudtam, hogy így is helyhiánnyal fogok küzdeni, de egy zsáknyi cuccot szívem szerint simán elhoztam volna.



Ezután irányba vágtuk magunkat, és elutaztunk Hammersmith környékére, hogy elfoglaljuk a szállásunkat. Kedves, albán-jellegű szállásadóinkkal gyorsan leüzleteltünk, és elfoglaltuk a szobánkat. Hát, nem volt nagy, és szép se, ráadásul brutális csatornaszag volt, mert a fürdőszoba lefolyójával valami szarság volt (szó szerint), és kegyetlen meleg, fülledt is volt benn állandóan, nem tudom amúgy, miért. Viszont: tényleg volt saját WC és zuhanyzó, kaptunk törülközőt (aminek örültem, mert azzal nem készültem), volt szappan, tusfürdő és, meg kell hagyni, hogy az ágyak bár össze-vissza csúszkáltak a fényes padlón (kisujjal meg lehetett forgatni a tengelye körül), rohadt kényelmes volt, úgyhogy én egy órácskára be is aludtam. Amúgy az Abercorn House-ban szálltunk meg, ami korábban egy hostel/motel volt, ami aztán egy egycsillagos szállodává upgrade-elődött. Amire kiválasztottuk (tudjunk szarni, fürödni, aludni), arra tény, hogy tökéletes volt.



Viszont szegény DVark hiába pakolt szendvicsekkel, gluténérzékenysége miatt nem tudott enni velem a Wendy'sben, ráadásul én is megéheztem a sok sétába, úgyhogy ki is néztünk egy közeli pizzériát, ahol lehetett gluténmentes pizzatésztát kérni. Ez volt a Zia Lucia, ahol nagyon finom, kemencében sütött pizzát kaptunk, amit jó hideg kólával öntöttünk le. Londonban azt vettük észre, hogy azért megkérték az árát minden szolgáltatásnak, de cserébe tényleg nagyon magas minőségű, jó ételt kapsz a pénzedért. Ez egy relatíve apró hely volt, nem volt sok asztal, de ahogy láttuk, elég sokan kértek elvitelre (meg futárok is jöttek-mentek), és azért volt élet az étteremben, még ha a környék este elég kihalt is volt. A személyzet is nagyon figyelmes volt, és bár megfogadtuk, hogy ide visszatérünk, sajnos ez végül nem történt meg.



Addigra az eső is megint eleredt (mert hát Anglia, höhö), de azért egy Tescot így is bevállaltunk ahol... meglepően jó árakat találtunk? Sőt, továbbmegyek, a dolgok nagy többsége vagy olcsóbb, vagy hasonló áron volt, mint Magyarországon! Tegyük hozzá, hogy a londoni fizetések meg a font viszont egész más dimenziókban mozog, úgyhogy bevásároltam magamnak üdítővel, meg reggelivel, és nem érezte rosszul magam a pénztárcám. Ja, igen, lehet kinn kapni Hell energiaitalt! A magyar terjeszkedés nem áll meg! Igaz, csak egyfajtát lehetett, a sima, 250 millis Hellt, aminek 80p volt az ára (kb. 360 forint).



Ekkora már jó későre járt, eláztunk, sokat is sétáltunk (azaz rengeteget), és hát előző este szinte semmit sem aludtunk, úgyhogy le is zártuk a pénteki, kalandos napot, és nyugovóra tértünk. JA, NEM! Ugyanis én az idióta fejemmel megnéztem, hogy ha már szombaton lesz Devo koncert, de pénteken érkezünk, esetleg érkezésünk napjának estéjén is lesz-e valami érdekes? Nos, találtam két dolgot is! Egyrészt a The Weeknd világ-körüli turnéjának európai részének utolsó állomása a Wembley Stadionban. Én imádom The Weeknd utolsó két lemezét, szerintem ez a modern szintipopos vonal nagyon jól áll neki, ráadásul pont nem rég jelentette be, hogy a jövőben másfajta zenét más néven fog csinálni és szögre akasztja a The Weeknd alteregóját, ami miatt így még kihagyhatatlanabb FOMO érzésem lett + elmehetek a Wembley Stadionba is, ami önmagában elég menő dolog. Viszont: drága volt a jegy, majdnem sold out is volt (egymás mellé nem is nagyon találtam helyet), és hát, mint kiderült, esett is, szóval... erről az úthoz közeledve egyre inkább le is mondtam. Főleg, amikor megnéztem, hogy esetleg a londoni nightlife-ba bele tudnánk-e kóstolni? Nos, igen! A legendás Fabric klubban ugyanis pont pénteken volt egy elég impozáns este, csomó jó fellépővel, korrekt áron, ráadásul éjszaka, így sietnünk se nagyon kellett, hogy odaérjünk. Kellett azért picit győzködni DVarkot (magyarán: pofátlanul belebullyingoltam, hogy jöjjön), de a Fabric meglátogatása szintén szerepelt a bakancslistámon, és élni akartam a lehetőséggel.



Emlékszem, amikor valamelyik szülinapomra megkaptam az első hifirendszeremet, és egy Fabricos mix CD-t kaptam hozzá ajándékba, amit a Freestylers szelektált össze (FabricLive.19). Ekkor találkoztam először a Fabric nevével, amit újabb mix CD-k követtek, és rajongásom végül odáig fajult, hogy a teljes Fabric, valamint FabricLive mix CD-sorozatukat meghallgattam (egyenként 150 részt élt meg). És hát azóta Szabi barátomnak hála kikupálódtam valamennyire technóból is, szóval tudtam, hogy a Fabric egy ikonikus hely, szó szerint egy intézmény. Úgyhogy felkerekedtünk a metróra (ami szerencsére éjjel-nappal jár), és rövid séta után el is jutottunk a Fabrichoz. Annyit tudtam a Fabricról, hogy egy gyártelepszerűséget kell keresnünk, de minden faszán le volt kordonozva saját-logós molinókkal, úgyhogy be is álltunk egy random sorba. Ott aztán egy kedves hölgy igazított útba minket, átmentünk a túloldalra, ahol aztán elkísértek minket egy másik sorba, ahol megnézték, hogy van-e nálunk személyi, stb. Ez egy gyors, első körös csekk volt, majd belépve volt egy nagyobb ellenőrzés, itt tüzetesen átnéztek mindent, összes zsebet ki kellett pakolnunk egy tálkába, a táskámat is rendesen átkutatták. A hölgy, aki engem kutatott át, lenyúlt tőlem önkényesen egy rágót, de cserébe hamar végeztünk a becsekkolással, DVark pedig még diákkedvezményt is kapott. Aztán elkezdtünk lesétálni, és felfedeztük a helyet. 



Nos, képeket nem tudok mutatni, mert a techno klubok etikáját követve leragasztották a telefonjaink kameráját. Bár 1-2 tahó külföldi ezt amúgy leszarta, mi betartottuk, viszont így a leírásommal kell beérnetek. Nos, maga a hely, kibaszott nagy. Többszintes, föld alá menő labirintus, ami akkora lehet kb., mint az Instant-Fogasház komplexum. Rengeteg pult van, hatalmas toalett, de csak két tánctér. Mindkét tánctéren voltak DJ-szettek, de mi a nagyobb terembe mentünk a fő attrakciókért. Ez a nagy terem sem túl hatalmas, kb. akkora lehetett, mint az Akvárium kisterme, viszont előtte van egy chill room, ahová le lehet ülni meg feküdni. Az egész helyen vagy vaksötét vagy maximum félhomály van, teljesen alig látni bármit is, viszont a klubkultúra az nem véletlenül kultúra. Belépéskor kaptunk egy kis tájékoztatókártyát, hogy mit szabad és mit nem, és fokozottan felhívták a figyelmünket, hogyha bármi gáz van, szóljunk a staffnak. Staffból pedig volt bőven. Sőt, szerintem több staffos volt mint látogató: rohadt sok ember dolgozik és pásztázza a helyet, és nem csak azért, hogy elvegyék az üres poharadat, hanem hogy kiszűrjék az idiótákat és a gyanús elemeket is. Emiatt teljesen nyugodtan és békében tudtunk ellenni, egy percnyi feszültség vagy aggodalom nem volt bennem, a pultosok pedig nagyon segítőkészek és közvetlenek voltak egytől egyig. Ha kérdeztem valamit, azonnal útbaigazítottak és elmagyarázták, mi hol van, első alkalommal pedig kértem magunknak egy-egy üveg Club Matét, ami abban a pultban pont nem volt, de konkrétan odahoztak nekünk pár üveggel egy másikból, hogyha esetleg ott kérnénk, akkor még legyen. A nagyterem legvégén van a DJ-pult, ami teljesen körbe van kordonozva, és a hangfalakat folyamatosan mozgatják, és külön fénytechnikus felel a hangulatfényekért. Két oldalt pedig két kis-színpad méretű rész van a falban, ahová fel lehet állni és táncolni. A hangerő pedig... Nos, voltam már, hangos koncerteken, nem az, de az az elementáris erő és basszus, ami fogadott, az még engem is meglepett. Ez a kis körömpiszok terem úgy van behangosítva, mint a Sziget nagyszínpad, konkrétan remeg a kezedben az ital és érzed a belső szerveid rezgetését. Viszont amikor kivettem az okosan bekészített zajszűrő füldugómat, meglepődve konstatáltam, hogy nem igazán éreztem különbséget. Ami azt jelenti, hogy hiába ordenáré hangerővel szólal meg minden, effektíve NINCS ZAJ/ZAJSZENNYEZETTSÉG. Ezt őszintén nem tudom, milyen hangtechnikai vagy akusztikai megoldással érték el, de konkrétan leesett az állam, amikor erre rájöttem. Szóval, a hangtechnika, az szimplán a LEGJOBB, amit VALAHA hallottam egy klubban. Eszméletlen. 



És az este fellépői? Furcsa mód, a pontos kezdéseket nem írják ki előre, hanem a helyszínre belépve tudod meg először. Ezt mindig így csinálják, nem tudom, miért. Az este úgy alakult, hogy az első fellépőt szinte teljes egészében elkaptuk. Verraco egy kolumbiai DJ/producer, aki latinos hangzású IDM/UK Bass zenét játszik, néha kis jungle-el fűszerezve. Tőle kétórás szettet kaptunk, és kifejezetten tetszett. A latinos ritmusokat nagyon jól vetítette a modern, nyugati basszusalapú elektronikus zenékkel. Ezután jött egy élő legenda, dBridge. Ő az, aki miatt igazán el akartam jönni ide, mert a BBC Essentials mixe, valamint szólólemezei is nagyon nagy hatást gyakoroltak rám. Ráadásul nem sima DJ-szett volt, hanem live act, azaz élőben prezentálta saját dalait. dBridge nagyon minimalista, ambient és IDM alapú drum and bass zenét játszik, és egyszerűen annyira egyéni hangzása van, annyira különleges módon fogja fel a modern elektronikus tánczenét, hogy számomra teljesen kívül- és felüláll minden színtérnek. Zenéje egyszerre okos, táncoltató és bekategorizálhatatlan, és végtelen maximális respectem ezért neki, mert az egyik legegyénibb és legüdébb színfoltja a drum and bassnek. Okosan megkomponált művei pedig élőben is átjöttek. Konkrétan egyszer-kétszer kis híján el is érzékenyültem. Eleve az, hogy az egész, egyórás előadását hangmintákkal egy keretbe foglalta, már önmagában zseniális, de azok a trekkek, amiket előadott, egytől egyig olyanok voltak, hogy lefostam a bokám a gyönyörtől. Az egyik legjobb elektronikus zenei élmény, amit élőben tapasztaltam. Ezt az embert egyszer mindenkinek hallani kell élőben. Ezután még a UK Bass királynő Anz szettéjbe is belekóstoltam, de már nagyon későre járt, alig aludtam, DVark pedig még sokkal kevesebbet, úgyhogy hajnali 3 óra után valamennyivel el is húztunk. Sajnos az est fő fellépőjéről, az outsider house legfelkapottabb duójáról (AceMoMa) így lemaradtunk, mert ők annyira későn kezdtek volna (valamikor fél 5-kor vagy mikor), hogy azt lehet még egyedül se vállaltam volna be. Ezután hazafelé botorkáltunk, ami nem volt egyszerű, mert bár 0-24 járnak a metrók, bizonyos állomásokat (ahol nem tudják biztosítani az éjszakai műszakot), nemes egyszerűséggel lezárnak a faszba. Persze csak a környező állomások jártak így, úgyhogy jó nagy kerülővel tudtunk csak egy olyan metróra szállni, ami hazavitt minket.



Hát, altatni nem kellett minket, az biztos. Mint azt korábban írtam, a szállásunk nem volt top tier, ellenben az ágyak annyira kényelmesek voltak, hogy szerintem hónapok óta nem aludtam olyan jót, mint ebben az egycsillagos szállodában. Miután picit regenerálódtunk, gyorsan megreggeliztünk, és felkészültünk egy nagyobb sétára. Már ekkor eléggé kivoltak a lábaink, de hát a terv az terv, úgyhogy uccu neki! Legelőször a Big Bent látogattuk meg kívülről, ami tényleg csodaszép volt, majd átkeltünk a szemközti, déli oldalra a Temze folyó felett átívelő Westminster hídon, hogy sétáljunk egy jót. A London Eye-t csak messziről sasoltuk meg, mert hosszú volt a sor, meg hosszú időbe is telik, mire fordul egyet, meg hát már voltunk "magasan". Egyedül még a Sky Gardent terveztük még be, ami hasonló, de sajnos oda is időpontot kellett foglalni, amiről lecsúsztunk. Azt még megcsinálhattuk volna, hogy odamegyünk, beállunk a sorba, és a kiesett foglalók helyére meginvitáljuk magunkat, de nem tudtuk, hogy ez mennyi időbe telik (már ha egyáltalán sikerül), és hát sorban állni meg nem nagyon szeretünk, úgyhogy mi inkább a sokkal izgalmasabb Graffiti Tunnel-t néztük meg.



Ez egy kb. 300 méter hosszú alagút, ahol minden graffiti és falfirka legális! Emiatt természetesen mindenhol graffiti van: a falakon szó szerint nincs egy tenyérnyi üresen hagyott hely sem, de még a plafon és a járda is szénné van firkálva! És természetesen jobbnál jobb művekkel is találkoztunk, amiket aztán előbb-utóbb más művészek munkái fognak bekebelezni. Láttunk is pár graffitist épp alkotás közben, az alagút végén pedig van egy rövid, nyitott rész, ahol meg éppen valami photo shoot ment divatos cuccokba öltözött fiatalokkal. Egy beugró részen van egyedül egy átlátszó plexivel védett alkotás, ugyanis az egy eredeti Banksy alkotás. A helyen amúgy kajáldák és klubok is működnek, de délelőtt, amikor ott jártunk, még elég szellős volt, így viszont rengeteget tudtunk fotózni és gyönyörködni a szebbnél szebb munkákban. Aki nem bírja a festékszagot, az ne jöjjön el, de mindenki másnak abszolút kihagyhatatlan, egy hasonló kezdeményezést nagyon szívesen megnéznék Budapesten is. Nem sokkal messzebb amúgy találtunk egy fedett gördeszka pályát is (Southbank Centre), ami szintén szét volt graffitizve, úgyhogy ott is tudtunk gyönyörködni a színes alkotásokban.



A Southbanken sétálva rengeteg menő és klafa kajáldát meg boltot láttunk, belebotlottunk egy mini-bolhapiacba is (ahol könyveket, képregényeket, magazinokat lehetett venni), megcsodáltuk a Royal National Theatre brutalista látszóbeton épületét, és nagyon szép rálátásunk nyírt a Temzére. Irigykedtem is, hogy bezzeg itt homokos a part és nem sziklás, mint Budapesten a Duna. Kiadós és tartalmas séta volt. Itt, ezen a részen egy napot simán el lehet verni, ha minden érdekes helyre beülsz. Viszont nekünk egyenes célünk volt: a Tate Modern. Ez nem más, mint a világ egyik legnagyobb, kortárs művészeti múzeuma, amit egy óriási nagy, gyárszerű épületben helyeztek el. Ez is teljesen ingyenesen látogatható, kivétel 1-2 időszaki kiállítás, ami pénz- illetve regisztrációhoz kötött, így pár érdekességről emiatt lemaradtunk, mert a szabad helyek hónapokkal előtte beteltek. A múzeum 4 szintes + van még egy aluljáró szint, és mivel középen el van választva egy önmagában is igen letaglózó, elképesztően hatalmas belső térrel, ezért gyakorlatilag kétszer öt szinten lehet gyönyörködni a modern és fura műalkotásokban. Nos, aki szép reneszánsz festményeket vár, az itt unatkozni és értetlenkedni fog. Ez TÉNYLEG kortárs művészet, de a szó igazi értelmében: plakátok, pop art képek és egész szobás, rendőnyökből felállított installációk borzolják a kedélyeket. Én személy szerint imádom, amikor valaki ilyesmivel próbál üzenetet közvetíteni és megkérdőjelezi magát a művészetet, mint értelmezést és alkotást. Kedvencem volt még a szoba, ahol nemzetközi művészeket kértek fel, hogy alkossanak pár képet, kizárólag fehér festéket használva! De láttunk fekete műanyagból fröccsöntött óriási hot dogot, paplant vászonként használva (csak festés helyet varrtak rá), mű-krumplipürébe fektetett neoncsöveket, és sok interaktív kisfilmet is vetítettek. Tényleg nem lehetett tudni, hogy a következő szobában mi fog rád várni, aki meg erre nyitott, annak egy nagyon érdekes élményben lesz része. 



Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kedvencünk egy rádiótorony volt: szó szerint. Több száz rádióból álló hatalmas, Bábel-tornya szerű építmény (Cildo Meireles: Babel, 2001), aminek több tucat bekapcsolva hagyott rádiója egyszerre szól, mást-mást közvetítve. Nagyon lebilincselő volt. Valamint láttunk Robert Indiana: Love-feliratának egyik szobor verzióját is (ami többek között a Rage Against the Machine: Rage albumának borítóját is ihlette). Sajnos a torony tetején található kilátóba nem tudtunk felmenni, mert éppen renoválás alatt volt, de így is egy nagyon pozitív élmény volt, ahová szintén érdemes visszatérni.



Tudjátok mit csináltunk régen? Pontosan, régen zabáltunk! Szóval, ki is néztünk egy közeli Burger Kinget, úgyhogy átkeltünk a Millenniumi gyalogos hídon, és elkezdtünk keresgélni, de nehezen találtuk meg, és ekkorra már annyira lejártuk a lábunkat, hogy nekem már a tököm ki volt mindennel. Ekkor történt az egyetlen és hangos kiakadásom is, amikor már annyira fájt a lábam, hogy alig bírtam állni, és a Burger King, amit eredetileg kinéztünk valami vonatállomáson belül, annyira be volt zárva, hogy az állomás területére se mehettünk be! Ezt persze a Google-térkép egyáltalán nem mutatta, szóval volt egy apró kiakadásom emiatt, de aztán pár perc után lenyugodtam. Sajnos a lábam nagyon nehezen bírja a sétát, mi meg ilyen 25.000 lépéseket tettünk meg majdnem minden nap, és hát főleg a talpam, az teljesen meg is adta magát (több hónappal később is fájt még a lábam, konkrétan begyulladt a teljes lábfejem). Mindenesetre szintén szép utakat és épületeket találtunk, és ha már a környéken voltunk, megnéztük (ugyan csak távolról) a Tower Bridge-et, ami tényleg gyönyörű volt, még a parthoz is lementünk pár képet készíteni. Az átkelés, valamint a tetejére való feljutás viszont fizetős (!!!) és sok időbe is telt volna, úgyhogy ezt meghagytuk legközelebbi alkalomra. A szembe-parton láttuk még a HMS Belfast cirkálóhajót, amit szintén felírtam magamnak, mint legközelebb megnézendő látványosság. Utána végre eljutottunk egy másik Burger Kingbe, ahol ordenáré módon bekajáltam (bár jó lassan készült el a rendelésem, legalább finom volt), viszont mivel Magyarországgal ellentétben NINCS gluténmentes lehetőség egyik gyorsétteremben se (!!!), ezért ez után kellett keresnünk egy másik helyet, ahol DVark is tudott kajálni. Szóval, kis pihi után ismét útnak eredetünk, és útközben beugrottam a Freedom Pressbe, ami egy radikális baloldali, anarchista könyvesbolt. Venni nem vettem semmit, pedig az összes alkalom enciklopédikus dokumentációja azon utcai harcoknak szerte a világban, amikor antifasiszták ellátták a nácik baját utcai harcokban, érdekesnek tűnt, meg pár zine kiadvánnyal is szemezgettem. Ekkor esett meg az első és egyben egyetlen negatív interakció: kinn az utcán egy hajléktalan betalálta szegény DVarkot, aki miután közölte vele, hogy nincs aprója (tényleg nagyon szűkösek voltunk), beszólt neki és kis híján arrébb lökte. Ezen kívül más negatív élményünk tényleg nem volt, de mivel balhézni sem akartunk, mentünk tovább egy közeli pizzériába, a Circle & Slice-ba, ahol DVark jól megebédelt egy elég pöpecül összerakott, gluténmentes pizzát. Ezután Whitechapelből visszaverekedtük magunkat Hammersmithbe, gyorsan beugrottunk még egy gyors Tesco-vizitre, és felkészültünk a fő attrakcióra!



Szóval... DEVO, most csupa nagybetűvel, mert megérdemlik. A szállásunktól tényleg nagyon közel volt a hely, kb. 5 perc gyalog, talán 1-2 tömbnyire. Már messziről lehetett látni a gyönyörű, színházszerű épületet, és már útközben találkoztunk Devo, meg egyéb, '80-as évekbeli zenekaros pólót hordó, főleg idősebb korú rajongóval (meg pár fiatallal is egyaránt). Még bőven kapunyitás előtt voltunk, de már így is kígyózó sor állt a hely előtt, úgyhogy be is álltunk a tömeg végére. Akkora volt a sor, hogy Michael "Devo-Obsesso" Pilmer meg is örökítette ezt, aki a Devo egyik közösségi média felelőse, rajongói klub elnök meg úgy en bloc "hivatalos/hivatásos rajongó". Ráadásul még telibe látszódunk is a videón, ezzel kvázi örökre a Devo történelmének részesei is lettünk, hahaha. A sor amúgy hamar lement, de aztán ismét egy másik sorban találtuk magunkat, mivel a bejáraton belépve rögtön a merchpultba botlottunk. Nem fogtam vissza magam, vettem egy kitűzőt, egy turnépólót és egy eredeti, vörös powerdome sisakot, amire mindig is vágytam. Ezen kívül csak dedikált pergőbőrök és egy plakát volt, ami bár nagyon tetszett, nem tudtam volna biztonságba hazaszállítani, így erről az egyről lemondtam. Gyorsan elfoglaltuk az ülőhelyünket, és szerencsére azzal szembesültünk, hogy tényleg egész kellemes helyet választottunk. Körülöttünk főleg idősebb és nagyon kedves arcok voltak, de jól tudtunk látni mindent. Ez köszönhető volt annak, hogy jegyvásárláskor volt lehetőség megnézni, pontosan mennyit is látsz a színpadból az adott ülőhelyből, ami külföldön teljesen megszokott, de itthon ezt nem igazán implementálták még (pedig nem ártana). A support igazából nem is egy DJ-szett volt, hanem Rusty Egan, aki inkább egy selector volt, azaz nem mixelt, hanem csak egymás-után játszott be a '70-es évektől a '90-es évekig csomó dalt a szintipoptól és az újhullámos zenéken át a korai elektronikus zenékig meg italo discoig. Ő amúgy a londoni nightlife egy legendás alakja és hozzá kötik a New Romantic-mozgalom hangzásának megformálását is, szóval kvázi egy élő legendáról beszélünk. Nem volt rossz amúgy (játszott pl. OMD-t is, aminek nagyon örültem), és az egyszerű, albumborítós meg zenekari fotós kollázs visual se volt rossz, de hát mi a Devoért jöttünk, és nem is kellett rájuk sokat várni. A cuccaik már igazából nagyjából fenn is voltak a színpadon, úgyhogy egy vicces vetítés után el is kezdődött a show!



A kérdés, ami mindenkiben felmerül: jó volt? A legjobb! Megérte? Bőven! Lement az intro video, és amikor kijött Mark Mothersbaugh, abban a pillanatban el is lettem varázsolva és átadtam magamat az élménynek. Amikor a többiekkel együtt (Gerald Casale, Bob Mothersbaugh, Josh Freese, Josh Hager), a zenekar beállt formációba, bele is csaptak az első dalukba. Gyönyörűen szóltak hála a príma hangosításnak és az eszméletlen jó akusztikának. A zene minőségével nem volt gond, és az 50 évnyi tapasztalat meg is látszódott rajtuk, egyszerűen hibátlan performanszot adtak. Ráadásul szó szerint, kvázi stúdióminőségű volt az audio. A visual egyéni animációs vetítésekből állt, amiket jól lehetett látni, és a hangulatfények is remek atmoszférát adtak. A közönség természetesen hozzánk hasonlóan nagyon élvezte, és többen is énekeltek meg felállva táncoltak. Ami számomra meglepő volt, hogy az angolok a sört simán prioritásba helyezik mindennél. Saját szememmel láttam, hogy képesek felállni, átverekedni magukat egy teljes soron és kimenni sörért (majd vissza) a legnagyobb közönség-kedvenc sláger kellős közepén, úgy, hogy ez a zenekar búcsúturnéja. Szerencsére sikerült pont egy olyan szektorba jegyet vennünk, ahol senki nem mászkált ide-oda (valamiért ezeket mindig kurvára eltalálom), így nem háborgatott minket senki. DVark emelte az est tényét azzal, hogy nem spoilerezte le magának a setlistet és nem is vette elő a telefonját, úgyhogy much respect neki, így kell kiélvezni maximálisan egy bulit! Én persze vettem fel 1-2 dalt a [SEEN LIVE] projektemhez. Olyan másfél órát játszottak, de borzasztóan hamar eltelt. Mivel egy karrierátívelő best of show-val jöttek, mindegyik dalt jól ismertük, bár így is voltak olyan számok, amiket nagyon hiányoltam, pl. Working in the Coal Mine, Cold War, de hát nem lehet mindenkinek kedvezni. A londoni buli mellett egy norvég fesztiválos fellépésük is szóba került még az út tervezésekor, de a fesztiválos fellépéseik egy jó fél órával meg lettek vágva, a többi klubkoncerthez képest pedig mi még egy bónusz dalt is kaptunk, úgyhogy a teljes turnén kvázi mi kaptuk meg a legteljesebb élményt. A setlist amúgy az alábbi volt: Don't Shoot (I'm a Man), Peek-a-Boo, Going Under, That's Good, Girl U Want, Whip It, Planet Earth, (I Can't Get No) Satisfaction, Secret Agent Man, Uncontrollable Urge, Mongoloid, Jocko Homo, Smart Patrol/Mr. DNA, Gates of Steel, Freedom of Choice, Gut Feeling/(Slap Your Mammy), Beautiful World (Booji Boy version). Ebből is látni, hogy (nyilván) pont a három kedvenc lemezem (Q: Are We Not Men? A: We Are Devo!, Freedom of Choice, New Traditionalists) dalait részesítették előnyben, úgyhogy panaszra úgy igazából nem lehet okom. 



A koncert vége után vigyorogva és bezsongva távoztunk a helyről, és mint ahogy mindenki más is, csináltunk pár képet a főbejárat előtt állva. Ekkor találkoztunk egy nagyon komoly figurával: egy idős, részeg, észak-ír bácsival és ez volt az első alkalom, amikor az angoltudásomat így nyugodtan kidobhattam a kukába, mert egy büdös szót nem értettem abból, amit mond. Igaz, őt ez nem gátolta meg abban, hogy barátkozós legyen, így "beszélgetésbe" elegyedtünk pár mondat erejéig. Levette a fejemről a powerdome-ot, és mutatta, hogy csináljunk róla egy fotót a telefonjával, amit meg is tettünk. Ezek után visszaadta rám, és mutatta, hogy ok, de akkor cserébe ő lő rólunk egy közös fotót. Ekkor ugrott be a rágós eset a Fabricnál, hogy így az emberek sokkal lazábban kiszolgálják magukat, viszont ha nem ugatsz vissza meg problémázol ezen, akkor automatikusan, kérdés nélkül kapsz is cserébe vissza valamit. Ezzel pedig kurvára tudtam vibe-olni. Szóval, megcsinálta a közös képet, még picit magunkba szívtuk a hely miliőjét, aztán visszatértünk a szállásra, ahol nagyjából összepakoltuk a cuccainkat, hogy másnap ne kelljen kapkodni. Ez nem volt egyszerű, mert DVark annyi cuccot vásárolt, hogy még hozzám is kellett pakolni, és az 1+1 táska kombóból nagyon hamar 1+1 táska ÉS 1+1 szatyor kombó lett. Ráadásul a powerdome akkora, hogy nem fért be a táskámba, úgyhogy azt végig a kezemben kellett hurcolászni.



Vasárnap korán keltünk és elkezdtük a kicsekkolást. Nem volt egyszerű ennyi mindent összezsúfolni ilyen kis helyre, de végül csak sikerült. Ám ekkor jött a még nagyszerűbb ötletünk, hogy igazából ha már így sem férünk el egyáltalán, és vannak dolgok, amiket konkrétan már a kezünkben kell vinni, azért csak menjünk el még shoppingolni. :) Ki is metróztunk a Portobello Road Marketre, ami sajnos ebben a formájában nem létezett. Elnéztük a napot, így csak az üres utcákon bolyongtunk. A teljesen üres, kihalt utcákon. Hatalmas feeling volt, őszinte leszek. Mármint, persze, benéztük, és a zsufis bolhapiacozás élménye is remek lehetett volna, de így utolsó nap, sétálni a környező utcákban és gyönyörködni a kirakatokban, épületekben és megnézni minden kis nekünk tetsző zegzugot és csöndben, nyugodtan kiélvezni ezek pillanatát simán felért egy hasonló minőségű élménnyel. Ezek után elmentünk picit beljebb, hogy pár lemezboltot is lecsekkoljunk, addig pedig beültünk egy Mekibe reggelizni. Nagyon komoly volt a placc, a konyhai rész lenn volt egy szinttel alattunk és amikor valami elkészült, egy páternoszter-szerű kis gépbe rakták, és így került a kiadó alkalmazottakhoz. Jól megreggeliztünk, és miközben megbeszéltük, hogy hogyan tovább és mit csináljunk a nap további részében, egy afrikai származású hölgy szólított meg minket, kérdezve, hogy milyen nyelvet beszélünk. Nagyon kedves, közvetlen és őszintén érdeklődő volt, és váltottunk vele pár kedves mondatot, hogy Magyarországról jöttünk erre a hétvégére és megyünk is vissza, aztán amikor megkérdezte, hogy érdemes-e meglátogatni Budapestet, akkor természetesen igennel feleltünk és elmeséltük, milyen is. DVark betért egy trafik-jellegű boltba, ahol csupa étel-ital-snack ritkaságot lehetett találni, és bevásárolt a többieknek MrBeast-féle Feastables csokikból, én meg önző módon magamnak vettem egy eredeti, dobozos, Kraft Mac & Cheese-t. Mindegyik drága volt, és egyik sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Ekkor már a híres Soho negyedben jártunk, és jó pár boltot meg is néztünk. Először a Reckless Records került sorra, ahol impozáns lemezszekció volt, de mivel az árak is elég impozánsak voltak, így itt nem vettünk semmit. Hogy elüssük az időt, kinéztünk egy képregényboltot is. 



A Gosh! Comics szintén egy többszintes placc tele finomságokkal, és bár Rózsaszín párduc képregényeket sajnos nem találtunk, de én megleptem magam egy aprósággal. Edwin Pouncey, művésznevén Savage Pencil munkáiból egy kis finom zine-t vettem (Rockers + Papers), amiben a Music Pressnek 1988 és 1996 között rajzolt alkotásai találhatók összegyűjtve. A pultos srác nagyon jó fej volt, és amikor meglátta a kezemben tartott Devo powerdome-ot, akkor váltottunk pár szót a zenekarról, meg a koncertről. Majd, hogy tetézzük ezt, amint kiléptünk a boltból, egy idősebb úr szintén leszólított minket a powerdome miatt, akivel úgyszintén beszélgetésbe elegyedtünk. Közben kinyitott egy másik kiszemelt lemezbolt, a Sounds of the Universe is, ahová már konkrétan vele együtt mentünk. Erről az úrról amúgy kiderült, hogy hatalmas autómániás és egy Citroën-autóklub tagja, ahol régi verdákat renoválnak és találkozókat is szerveznek, emiatt pedig van egy-két magyar ismerőse is! Tök jót beszélgettünk, és így még jobban megerősítette bennem a helyiek közvetlen laza látásmódját, amit annyira hiányolok pl. Pestből. És minden ilyen kis random encounter tök jól esett, senki nem volt tolakodó vagy "sok". Ebben a lemezboltban már DVark és én is találtunk epikus ritkaságokat, és konkrétan kihagyott a szívem, amikor megláttam a Units zenekartól a Digital Stimulation lemezüket vinylen. Ezt már ezer éve vadásztam, és bár nem kifejezetten az a színvariáns, amit annyira akartam, igazából leszartam, és azonnal megvettem. A Devo mellett ők a kedvenc szintipunk bandám, úgyhogy a londoni utat tökéletesen bekertezte ez a vásárlás. 



Ezek után elmentünk megkajálni, és ki is néztünk egy éttermet. Bár a név elég sablonos volt (PizzaExpress), igazából itt kajáltunk a legjobbat és a kiszolgálás is itt volt a legkirályabb! Amikor DVark megrendelte a gluténmnetes pizzáját, a pincérlány automatikusan figyelmébe ajánlotta neki lehetőségként, hogy amúgy lehet náluk gluténmentes sört is kapni (ami finoman szólva sem túl gyakori), amivel hát egyszerűen élni kellett. Én pedig lenéztem az alagsorba a toalettet kutatva egy jó kézmosásra, és mint kiderült, az alsó szinten van egy élőzenés jazz club, ami annyira hangulatosan nézett ki, hogy muszáj volt egy képet lőnöm! Ekkor történt egy másik vicces interakció: megkérdeztem egy ott kolbászoló pincértől, hogy lőhetek-e a belső térről egy képet, mert annyira gyönyörű, amire annyit válaszolt, hogy "persze, így jó lesz?" majd beállt pózolni. Hát szakadtam a röhögéstől. :D Szóval, kajáltunk egy jót, aztán igazából már csak össze-vissza bolyongtunk a városban. Elsőként a közeli Soho Square Gardenst néztük meg, ami egy nagyon cuki, rendezett kis park, ahol teljesen random belebotlottunk pár Chainsaw Man cosplayerbe is. Aztán bolyongtunk tovább, sokat. Elsősorban azért, mert a fejembe vettem, hogy Mikinek BÁRMI ÁRON IS, de veszek egy specifikus Yorkshire teát, de sajnos sehol nem volt, cserébe a létező összes áruházláncba betértünk, ami Londonban fellelhető. Annyit bolyongtunk, hogy konkrétan újra kilyukadtunk Camdennél, viszont míg első nap korán érkeztünk, hétköznap és esett az eső is, itt egy hétvégi napot kaptunk telibe kora délután, gyönyörű, verőfényes napsütésben. Konkrétan elférni nem lehetett a járdán, annyira zsúfolt volt a tömegtől, úgyhogy meg is jegyeztem magamnak, hogy Londont csak hétköznap és/vagy szar időben szabad meglátogatni, mert akkor sokkal nyugodtabb minden. Igazából ezt az egy-két órát bőven eltölthettük volna sokkal értelmesebben is (akár azzal, hogy visszanézünk a Foppba), de makacs voltam és fasz. Igaz, így aztán tényleg vitathatatlanul körbejártuk London belvárosát.



Ennyi izgalom után elmentünk a transzferbuszunkhoz. Jó korán érkeztünk, hogyha el is szúrunk valamit, akkor nyugodtan tudjunk korrigálni. Hát, jól tettük, mert eleve alig sikerült megtalálni a Victoria Coach Station buszállomást, majd amikor megtaláltuk, kiderült, hogy rossz helyen vagyunk. Aztán még további sétával sikerült megtalálnunk már a tényleges megállót, ami kellett is nekünk, és itt találkoztunk egy másik magyar családdal, akik szintén a buszukat keresték. Ironikus módon, ők pont azt az állomást keresték, amit először megtaláltunk és nekünk nem volt jó, így szerencsére útba tudtuk őket igazítani. Velük később is összefutottunk, ugyanis ugyanazzal a géppel jöttek haza, mint mi. Picit vártunk, gyönyörködtünk a városképben (és egy út közepén botladozó hajléktalanban, akivel a Big Bennél is összefutottunk, nem tudom erre mennyi esély volt), aztán megérkezett a busz. Egy pakisztáni forma vezette a klasszikus akcentusával, de valami bitang nagy forma volt és kiváló beszélőkéje. Mivel mi voltunk ott kvázi leghamarabb, be is foglaltuk az első két helyet, így premierplánban élvezhettük a londoni panorámát. Közvetlenül a sofőr mögé pedig egy idős úr ült, aki feltehetően közlekedésbarát volt, és egy apró jegyzettömbbe írogatta a szemből érkező buszok rendszámát. Pár mondatot váltott velünk is, de elsősorban a sofőrrel beszélgetett. Mint kiderült, a bácsi valami helyi legenda, aki kb. minden buszvezetőt név szerint ismer, és a mi buszvezetőnk is valami level 100-as sofőr, aki egész életét a szakmában töltötte, és szintén mindenkit ismer. Úgyhogy a panoráma mellett meghallgathattunk egy privát beszélgetést is a londoni közlekedésben dolgozók életéről, ami amúgy rendkívül érdekes volt. Lutonba érkezve én még bevásároltam pár magazinból (Metal Hammer, Vive le Rock!, Uncut) és megzabáltam egy-két szendvicset aztán... vártunk. Sokat. Meg bolyongtunk. Ugyanis valamiért nagyon nem akarták kiírni, honnét fog indulni a gépünk, és ha emlékezetem nem csal, indulás előtt konkrétan csak pár perccel írták ki. A sorban állva valamiért szöget ütött a fejembe, hogy a becsekkolásnál nehogy gondot okozzon a Devo sisakom, úgyhogy azt a beszállásig végig a fejemen hordtam, nem kis meglepődést kiváltva a többi utasból. A becsekkolás még gyorsabban ment, és konkrétan a hazaút is, mert olyan szép hátszelünk volt, hogy valami fél órával hamarabb érkeztünk meg a tervezettnél. Anyumék meg már a reptéren vártak minket, kidobtak minket Lőrincen, lefotóztuk a lootjainkat, aztán kidőltünk, mint egy zsák krumpli. DVark nem szarozott, mert ő ment tovább Lengyelországba, én viszont még chilleltem pár napot és a lábamnak is kellett nem kevés idő, mire teljesen rendbe jött.



Összességében ez egy felejthetetlen élmény volt. Talán a legjobb külföldi utazás, amiben részem volt. Szülők nélkül, ilyen messze sosem voltam távol a hazámtól, ami önmagában egy hatalmas élmény. E mellett élőben látni az egyik kedvenc zenekaromat, egy számomra teljesen idegen és új városban, felfedezve csomó mindent, egyszerűen tényleg csodás volt. Csurig töltődtem élményekkel és érzelmekkel, amik örökre velem fognak maradni. London képében egy csodálatos várost ismertem meg. Persze, multikulti (már akit zavar, engem aztán egyáltalán nem), meg élni kinn teljesen más lehet, mint egy hétvégét eltölteni ott turistaként, de ekkora pozitív energiát rég kaptam egy várostól. DVark pedig a lehető legjobb útitárs volt, akit kívánhattam magamnak. Türelmes, megértő, de mégis bevállalós volt, aki mindenben partner volt, és annyira egy hullámhosszon mozogtunk, hogy igazából nem hogy vitánk, de még nézeteltérésünk sem volt a teljes hétvége alatt. Egy se. Persze, vannak bizonyos körülmények, amik ránk tartoznak, ami miatt ez furcsán hangozhat, de ezt a teljesség kedvéért le kell írnom: önmagában az, hogy ezt bevállalta velem, az egy óriási dolog. Talán, sőt, biztos, sose fogok tudni elég hálás lenni azért, hogy ebben a csodálatos, három napos kalandban ilyen szintű partner volt velem, és sose fogom tudni viszonozni ezt az önzetlenségét. Az, hogy megvalósulhatott egy gyerekkorom óta dédelgetett álom, és ilyen minőségben, azt tényleg egy olyan szintű core memory, amit sose fogok elfelejteni. Bár hamar elkezdtem írni a beszámolómat az útról, sajnos nagyon nehezen fejezek be dolgokat. Ezért tartott ennyi ideig ennek megírása is. Az utolsó másfél napot 2024 március végén kezdtem lejegyezni, de így is olyan kis apró részletekre emlékszek még, hogy még én is meglepődtem írás közben, annyira nagy hatással volt rám ez a londoni kiruccanás. Valamint Cybernek is köszönjük együtt, közösen a segítséget, amit a kiváló "útikönyve" adott, mert egy olyan kompakt és remek londoni élménnyel gazdagodtunk, ami nélküle biztosan nem valósulhatott volna meg. Voltunk múzeumban, gyönyörű parkokban, olyan boltokban, amik Magyarországról nézve elképzelhetetlenek, és rövid idő alatt annyi oldalát ismerhettük meg ennek a hatalmas városnak, ami sehogyan máshogy nem sikerült volna. És köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt a rövid kis beszámolócskát, és megvárta, míg végül tényleg befejezem. Az biztos, hogy valamikor, valamilyen formában, de egyszer még visszatérek ide!