Nyilván ez a kérdés a mai, közösségi média fűtötte világban még inkább aranykorát éli, hiszen az emberi ego emelkedésére és hanyatlására olyan mértékű és jellegű hatást fejt ki a szuper gyors információ áramlás, hogy a hatások feltérképezése még gyerekcipőben jár. A 15 évvel ezelőtti tanácsok súlyos revízióra szorulnak, sokak számára ez jelenti a megerősítésnek azt a forrását, amit a környezetükből nem kaphatnak meg, és a nap 24 órájában az akarva-akaratlanul képviselt közösségi szerep irányítja életünket. Ebből a szempontból az ember értelme valahol nyilván az, hogy élete alatt a lehető legegyedibb nyomot hagyja nem csak maga után, de még életében is, és ebben a tekintetben a kommunikáció a mindennapok során leggyakoribb színtér. De ez az élet általános vonatkozására is érvényes, hiszen szinte bármelyik állat képes a fajtársaival való kommunikációra a maguk módján. A koncepció absztrakt mivolta pedig természetesen nem egy művészt inspirált arra, hogy a fikció eszközével fejezzen ki véleményt a témával kapcsolatban, esetleg olyan intelmekre és veszélyekre felhívva a figyelmet, amit a mindennapi élet sodrásában nem vennénk észre.

És valahol pontosan ez a koncepció hívta életre a Boku no Pico című hentai OVA, amely 2006 és 2008 futott, és ami egy manga, illetve egy VN adaptációt is inspirált.

Bármelyik promüciós anyagra tekintetet vetve levonhatná azt a konzekvenciát az ember, hogy ez is csak aberáltaknak készült akármi, ami nem mellesleg az animanga médiumot érintő megannyi negatív sztereotípiának is bizonyosságot ad, a valóság azonban mást takar. Takar, mert ha csak a felszínt nézi az ember, ugyebár egy hentairól (szaknyelven "töcskölős mese", vagy "dugós slideshow") lenne szó, azonban már itt, ezen a ponton el van ásva egy igazság. Ha visszatekintünk az élet intézményére, a közösülés, az ahhoz kapcsolódó élvezetek, és a gének átadása mind-mind az élet koncepciójának szerves része, és például az ókori rómaiak és görögök aberációitól eltekintve egész civilizációk alapját is adta. Arról nem is szólva, hogy interperszonális akadályokat is képes leküzdeni, nem hiába szokták mondani, hogy ilyenkor eggyé válik a test és a lélek, arra a kis időre hátra hagyva az emberi lelket terhelő gondokat. Pontosan ezért fontos az első epizódban található, elsőre kimondottan szembe szökő kor külömbség, hiszen egy kiskorú fiú, és egy nem-kiskorú férfi organikus beöntési eszkapádjairól szól a cselekmény, amire a cinikus ember rögtön rávágná, hogy a Boys Love műfaj egy, a vanillán közepes mértékben túlnövő fétiséről lenne szó. Az animanga területet szakmaibb szemmel nézve azt is fel lehetne venni, hogy ez a fujoshik tárcáinak és nunijának manuálisan még szélesebbre nyújtásának ösztökélésére irányulna, azonban tegyünk fel egy kérdést: *miért* ez a fizikai különbség, és mit akarna szimbolizálni? Pico, a kissrác vizuális és aurális megnyilvánulásaiból kapásból sokra engedne következtetni a történet, én azonban propózálom, hogy a vele szemben kontrasztként funkcionáló Tamotsu egy allegória az erőviszonyokra, ami köztünk, és az élet között húzódik.

Mint említettem, valahol az emberi élet értelme a saját egót képviselő nyom tanúsítása és hátrahagyása, és ha körbenézünk környezetünkben, ennek nagyon sokféle megnyilvánulása lehet. Sajnos vannak olyanok is, akik mintha meg akarnák cáfolni önön kereteiket, és/vagy a másokét akarják elnyomni a szegényes önbecsülés és önuralom kompenzálására, azonban akármilyen önkép alakuljon ki rólunk, az élet szempontjából a földet szellőztető entitások, úgymond kis porbafingók vagyunk, kik számára van legalább egy olyan lelki- és szociotudományos tényező, ami életre hívja az ösztönt, miszerint az univerzum képkeretében kevés a hely számunkra, és a minket gúzsba kötő, az egót és egzisztenciát definiáló negatív gondolatoknak igenis van hitele. Akárcsak Pico, mi is egy felsőbb erő kényének-kedvének vagyunk kitéve, ki szeszélyes és kérlelhetetlen, és itt jön képbe a nem-kiskorú férfi, Tamotsu karaktere. Megjelenésében nyilvánvaló, hogy Pico fölött uralkodnia nem nehéz feladat, és akárcsak az életnek, úgy neki sincs semmi akadálya annak, hogy a legvéletlenszerűbb viszontagságban tartsa sakkban a gyarló emberi egót, a védtelen Picót. Azonban az élet nem csak könyörtelen, de jóságos is lehet, sőt, számos más arculatot felvehet, és Tamotsu nem 100%-osan negatív szerepe itt is kitűnik. Mert az élet nem csak egy misztikus, mindenki számára mást jelentő, és más hatással rendelkező koncepció, de sok más is lehet. Egy jó ennivaló, egy remek film, egy pihentető alvás, vagy éppen a másokkal eltöltött kellemes idő. Na ez, a legutóbbi szempont a legfontosabb, mert az élet a magány, és a társaság harca is egyben, és Tamutso fizikai megjelenése ennek egyenes analógiája - velünk szemben a magány egy magas fal, de a társaság egy számunkra védelmező erő, és ha az utóbbi jelen van, az a lelkünknek olyan balzsam, mint a Picóba áramló, reprodukciót induktoló folyadék, amit szaknyelven gecinek, bohóclének, vagy meleg tejszínnek hívunk. Vannak olyan elméletek, amik szerint az ember annak idején egy pszichokinetikus képességekkel rendelkező faj volt, aki ami képes volt egyik emberből a másikba úgymond átönteni tudatát és egszisztenciális összetevőjének lelki alapját, és habár ennek az evolúciós elméletnek a létjogosultsága vitatható (a bejegyzésíró szerint egy alaptalan marhaság, amit szenzáció hajhász emberek találtak ki), maga a koncepció azonban igenis valószerű a maga absztrakt módján, hiszen a jól működő, például barátságon alapuló kapcsolatban a felek mondhatni átöntve érzik szellemi valójukat, aminél az inputnak számító lyuk nyilván nagyobb és absztraktabb, mint Pico szerves input/output portja, de ugyancsak nyilván nem ez a lényeg. Ebben a kontextusban az egyébként megrendítő fagyis kivetülés is értelmet nyer, hiszen ha úgy érezzük, hogy az életünk sínen van, és ráadásul egy nehezebb, az élet élvezetét jelentősen visszavető szakaszon vagyunk túl, akkor az élet olyan, akár egy Farkas Fagyi: a közepe így is kemény, mert az élet természetesen sosem teljes mértékben könnyű, de az emberi porhüvelynek az azt körülvevő, annak az ízét tompító borítás és ízesítés a meghatározóbb szempont. Aki pedig evett valaha fagyit, az tudja, hogy mennyire jól esik egy szép nagy darab nyáron.

Majdhogynem szót sem érdemel ez a passzázs, de az egyszeri elélvezés vizuális megkomponálását fel lehet fogni egy ultimate fujo fantázia megragadásának, ahogy csak szimplán egy hentai klisének is (mert el-o-el forgatókönyv terén bevett szokás, meg olcsó OMÁJGÁD WE'RE ONE imagery), de a Boku no Pico zsenialitásáról tesz tanúbizonyságot az, hogy a szinkronban ellőtt, fentebb nevesített reprodukciós induktor folyadék egy pár fehér csíkban foglalja össze a lényeget: ahogy a csíkok szökkennek a levegőbe, úgy szökken az ember lelke is a magasba egy jól sikerült kommunikáció után. Nyilván az állatvilágban egy "hehe, dugtak" summázással el lehetne intézni a tanulság levonását, de amennyire a Boku no Pico a vizuális szimbolisztka terén a nyers dugást vette alapul, ez nem szó szerint értendő, hanem mint a színházban, egyszerre képvisel valós történést, és egy olyan színpadot, amit az interperszonális kapcsolatok, és a szereplők érzelmei definiálnak, mint színpadi díszlet. Természetesen a kefélés ősöreg koncepció, és a sztoriban is valahol nettó ez történik, de itt rejlik nem csak az epizód, de az egész OVA zsenialitása. A bohóc fiókba tömködése nem csak olyan univerzális nyelv, amire az állatok is réges-rég rájöttek, de annak a kiemelésére is szolgál, hogy hiába a társadalmi státusz, a magunkról kialakított valós vagy fals énkép, vagy az élet értelmébe vagy hiábavalóságába vetett hitünk, mi társas lények vagyunk, és muszáj a közös nyelv, a közös nevező.

Erre a második epizód egyfajta kiegészítésként szolgál, hiszen a Tamotsut váltó Chico életkorban már egy szinten van Picóval, akárcsak két ember, amikor egy hullámhosszon vannak egymással nem csak egy-egy adott témát érintően, de általánosságban is. Ez nyilván sutba dobja az emberi civilizációt oly' annyira definiáló társadalmi rang kérdését, hiszen akármennyire gyarló lény az ember, és tekint úgy a státuszra, mint egy joker kártyára az önmagát összetörő kisebbség érzéssel szemben, mégiscsak vágyik a magával egyenlő társaságra és megértettségre. Ez természetesen az ókori civilizációkra, és a modern kor harácsoló nagyuraira egyaránt érvényes, és ezért lépi meg az epizód azt, hogy a két fiú cselédruhába öltözik, és úgy adják át magukat az élvezetnek. Sőt, egyikük nővére még titokban figyeli is az aktust, és tesz magának kedvére, ami egyébként talán az OVA legkevésbé szolid pontját is képviseli. Szerencsére nem arról van szó, hogy az OVA hirtelen elveszítette volna maga alól az intellektuális talajt, sokkalta inkább arról, hogy a fujoshi közönség kedvére való tétel mennyire befolyásoló tényező tud lenni. Sokan úgy tartják, hogy az animanga kapcsán elsősorban a hetero fiatal férfiaknak való kedvezésről szól a fanservice intézménye, azonban a fujoshik a bejegyzésíró szerint mindig is egy alábecsült tényezőknek számítottak. A kezükből áradó pénz ugyanis egyenlő erőviszonyt képvisel ebben a kérdésben, és emiatt történhetett az, hogy Chico nővére inkább hat egy fujoshiknak szánt self-insert karakternek, mint egy gondosan kimunkált, önálló élettel és eszmei érték hordozásával egyaránt rendelkező fiktív embernek. Ez a karakter ráadásul semmiféle nagyobb szereppel nem bír az OVA egészére nézve, tehát ez a kreatív meghasonlás érdekes archilles sarka a műnak. Ugyanakkor szerencsére ez vajmi kevés negatív foltot hagy a sztori szőnyegén, hiszen a két srác között lezajló, cselédruhás fizikális interkonnekció a velünk szemben álló félről közöl meglátást, legyen az ember, vagy maga az élet: ahogy mi is alkalmazkodunk másokhoz a lehető legjobb társadalmi és személyes kapcsolat elősegítéséért, úgy a másik félnek is érdeke, hogy velünk egy szintre kerüljön és alkalmazkodjon, az élet pedig erre vagy megadja a lehetőséget, vagy finoman szólva fejbe veri vele az illetőt. Van, akinek ugyanis egy közel tragikus élmény kell ahhoz, hogy felfogja saját helyét a világban, azonban a cselédruha ebben az esetben inkább a saját egzisztenciánk tudatos leépítését is jelenthetné, de szerencsére a Boko no Pico van annyira svájci bicska a tónusát tekintve, hogy ne erről legyen szó. Erről *is* lehet szó, de ahogy nem mindenkinek kell egy negatív élmény a megvilágosuláshoz, úgy itt sem arról szól a jelenet. Sokkalta inkább az általános egyenlőségről, amelyet természetesen egy újabb szinkronban repülő induktor likvidek szárnyalása képvisel, a kontextus viszont más: ezek extravagánsabbak és gazdagabbak állagukat tekintve, ahogy az emberi egó is úgymond több élelemhez jut, ha nem kell se a saját magát gúzsba kötöző szorongásokkal és előítéletekkel megbirkóznia.

Ennek strófolása úgymond a harmadik epizód, amiben feltűnik a harmadik egykorú szereplő Coco, és ahogy egy történet nem feltétlen teljesen idilli, úgy a Boku no Pico sem mentes tőle, sőt: Coco amolyan duális jelenség a történetben, hiszen nem csak sejtetve van egy bizonyos szintig, hogy ő voltaképpen tündér, de egy darabig úgy is tűnik, hogy egy női karakterről van szó, aki az előző részben feltűnő nővérrel szemben már fontos szereppel bír a történésre vonatkozóan. Ez természetesen egy merőben új dinamikát is képvisel az eddig férfi uralta cselekményben, azonban félreértés se essék arról, hogy hirtelen gender kérdésekbe csapna át a történés, ami a jelenlegi viszonyokat nézve szabályos vörös zászló lenne arra vonatkozóan, hogy csak üres érdekekből és fellegvárakból összerakott, körbe cipelésre hivatott bazári majommal van dolgunk. Nem, mert viszonylag hamar kiderül a turpisság CoCo nemét illetően (neki is van egyszemű kígyója, de női input/output portja nincs), és ennek jelentősége is van, hiszen ő is az életet és más embereket képviseli, pontosabban szólva azokat a döntéseket és embereket, amelyek látszólag számunkra kecsegtető és megnyerő lehetőségekkel, élményekkel kínál, azonban képes elfordítani minket szeretteinktől és barátainktól. Ennek vonatkozásában a feltűnően lányos CoCo vizuális megjelenése természetesen nagyon találó, ahogy az is, hogy egy tipikusabb, silány romantikus cucchoz hasonlóan itt is a romantika készülne széttépni az öröknek hitt kapcsolatokat és döntéseket, ugyanakkor az OVA által képviselt eszmei vonulat itt is megmutatkozik: nem túldrámázásokkal és félreértésekkel teli konklúzióval csúcsosodik ki a sztori, hanem Pico és Chico együtt műküdésével CoCot illetően. Sokszor alá van becsülve az, hogy egy káros szenvedély, vagy egy rossz ajánlat mennyire magával tudja rántani az embert, ahogy az is, hogy a másik segítő jobbja mennyire életet mentő lehet ebben a kérdésben, és ahogy a két srác egy hármas eksönnel élvezi az időt CoCóval, úgy az élet buktatói is legyőzhetőek azzal, ha összedolgozunk és hagyjuk, hogy személyiségünk beszéljen az üres szavak, és a konfliktus megoldásról alkotott képzeteink helyett. Az élet ölthet bármilyen bizarr alakot magára, alatta egy viszonylag érthető és kezelhető bárány bújhat meg, és ahogy a történet végén a három srác egy katonai temetéshez illő, szinkron tüzet ad le a getymával, úgy rajzolódik ki a Boku no Pico tényleges mondanivalója is.

Ahogy a három fehér csík fékeveszetten és tehetetlenül hullik a földre, úgy az életünk is egyszer megszűnik létezni, többé képtelenné válva arra, hogy onnan feltámadjunk és tovább írjuk sorsunk könyvét. Ha eljön a nap, minden, addig elért teljesítményünknek, tapasztalatunknak és kapcsolatainknak vége szakad. Azonban ahogy a három csík külön- és eggyé válik a levegőben, úgy az élet során emide-amoda váltakoznak útjaink, és ahogyan összeérnek és nagyobb egészet alkotnak, úgy leszünk mi is gazdagabbak mások által, és mások is gazdagabbak lesznek mi általunk. Természetesen minden ember temperamentuma más és más, azonban az ember társas lény, és akárhogy is, de muszáj szocializálódni, kommunikálódni, akármilyen formában. Ahogy a bohóclé sem egyenletesen ér össze, úgy mi is más és másféleképpen valósítjuk meg önmagunk lelki gazdagodáságát, és ennek elérésére nem kell se rang, se előzetes eredmény, se a lelkünket sakkban tartó aggály és kétség: csak a nyílt kommunikáció, a közös nyelv, és az egyenlőség. Akár kettyelésen, akár egy jó beszélgetésen keresztül, de gazdagabbak lehetünk, ahogy az ókori görögök és rómaiak is diplomácián és szexen húzták fel birodalmukat.






Amúgy tényleg rossz OVA, és nem hiába az animék Darude - Sandstormja