A zenében/filmekben/[insert kreatív terület] jártasabbaknak ismerős lehet az érzés, amikor egy híresebb és elismertebb alkotóhoz olyasminek a készítése vagy feldolgozása is kötődik, amiről lerí, hogy egyszerűen nem passzol a portfólió többi részéhez. Lehet, hogy felfedezhetőek rajta az illető stílusjegyei, lehet, hogy nyilvánvalóan csak kötelességből/jövedelemért végezte el a munkát, de az ilyen esetekben is szokott rejtőzni egy érdekes előny - az eltérésből fakadó különbségek miatt simán előfordulhat az, hogy az emberben jobban konkretizálódik az, hogy az adott alkotó munkáját miért szereti vagy nem szereti annyira, vagy a legrosszabb esetben az alkotó többi munkája kap egy pozitívabb megvilágítást az esetlegesen bénán sikerült végeredményhez hasonlítva. A legelső Golgo 13 adaptáció pedig pontosan lefedi ezt a "hattyúk közt a kiskacsa" szituációt azáltal, hogy Osamu Dezaki irányító keze-tekintete által lett belőle egy mozikba szánt alkotás készítve.

Golgo 13? Osamu Dezaki? Gyors körbejárás, még ha nem is annyira részletesen.




A Golgo 13 egy 1968 Októberében indult, Takao Saito által kreált manga, amely (a Wikipedia tanulsága szerint) a legrégebb óta egyhuzamban futó manga címmel büszkélkedhet: legalább 201 kötet készült eddig belőle, és jól mutatja a matuzsálemi kort, hogy Saito mindig is fel volt készülve egy esetleges, betiltásokból fakadó korai és kikényszerített befejezésre. Állítása szerint talonban van egy sztori, amit egy efféle szituációra tartogat, és a lehető legokosabb döntésnek tartom ezt úgy, hogy a Golgo 13 egy bérgyilkos sztorija, akinek célpontjai az alvilág legkülönfélébb helyeiről és "tevékenységi köreiből" kerülnek ki. Az egyik sztoriban egyenesen a Vatikán kerül célkeresztbe egy pénzmosási mutyi által, ami mondanom sem kell, hogy elég vékony jégen táncoláshoz hasonlítható.

Ami pedig Dezakit illeti, ő volt az anime médium egyik első olyan rendezője, akinek nem csak a neve nem kopott meg évtizedeken keresztül, de túlzás nélkül az egyik legnagyobb ráhatással rendelkezik a szakmára - az 1963-tól kezdődő, és Dezaki 2011-es halálával véget érő karrier nélkül például a Sunrise Tominója, a Shaft Shinbója, vagy a Gainax/Khara Annója nem kizárt, hogy más stílusban, vagy akár más életpályában nyomta volna az élet iparát. Olyan anime projectek köthetőek a nevéhez, mint például az animanga médium atyjától, Osamu Tezukától származó Astro Boy (két adaptáció), vagy a sportmangák két alapvetésének, az Ace wo Nerae-nek és az Ashita no Joe-nak az adaptációja is, de két Golgo 13 adaptáció is ő hozzá köthető. A kurrens iromány tárgyát képező, 1983-as Golgo 13: The Professional, illetve az 1998-as Golgo 13: Queen Bee.

Ez eddig szép és jó, a gyorstalpaló is megvolt, de itt jön képbe a legelső bekezdés - Dezaki ugyanis leginkább a jobban odafigyelős, karakterközpontú, ilyen tekintetben immerzív történetek kezeléséhez ért nagyon, és ami a Golgo 13-at illeti, az valamelyest eltér ettől a profiltól. A Golgo 13 ugyanis a címszereplő megbízásairól szól, amiben jut hely a megbízók és/vagy az áldozatok egyéni élethelyzetének is, de a tipikus Golgo 13 mentalitás nem erről szól elsősorban. Sokkalta inkább egy pulp fiction-szerű megközelítésről van szó, aminek a középpontjában maga Golgo 13, polgári nevén Duke Togo van: nyilván a franchise élettartamából is ered, de Duke az egyik legtipikusabban régimódi, a történetekben szinte bálványozott akcióhős figura, akit bárki ki tudna találni. Nem beszél sokat, a szúrós nézése ikonikus, mindenki előtt legalább két lépéssel jár az esetek 90% százalékában, mindenhez ért, képes a leglehetetlenebb dolgokra, soha nem szegi meg a munkájával járó becsületkódot, és ha van a közelében egy felnőtt, nem nyugdíjas korú nő, akkor 99% az esélye annak, hogy hálni fog Duke-al és a netovábbnak fogja tekinteni őt. Tipikusan az a fajta főhös, aki egy nemi ideál köré lett felépítve, és simán mondhatnám úgy is, hogy mintha egy AI rakta volna össze előre programozott paraméterek alapján, annyira kipipálja a Gary Stu-kompatibilis kritériumok listáját. Sőt, aki képben van a Sword Art Online által keltett nu-isekai hullám által gerjesztett hullám sztereotípiáival, az már képben lesz azzal, amit most készülök írni: a tipikus, self-insert faktorra rágyúró nu-isekai protagonista és Duke között akár egy egyenlőség jelet is lehetne tenni, annyira hiányos mindkettőből a konkrét karakterírási oldal. Sőt, még jobb példa: a Mahouka főszereplője, Shiba Tatsuya pontosan egy AI által összerakott karakter benyomását kelti, és mily' véletlen, Tatsuya is egy smooth motherfucker, akiért omladoznak a bulák, és nincs számára lehetetlen. 




A nu-isekaival való párhuzam mondjuk nem tűnhet jó példának, hiszen a pulp fikcióban valahol pont ez a fajta, felnőtt köntösbe bújtatott idealizálási faktor a lényeg, de ha egy konkrét dolgot kéne megneveznem, amiért nem tetszik sem a Golgo 13, sem a The Professional alcímre hallgató mozi, az az, hogy túltolja ezt az idealizálási faktort. Egyszerűen akkora töménységgel és odaadással csinálja, hogy az ember várná azt a bizonyos, akár lazábbnak, akár hűvösebbnek számító összekacsintást az alkotóval, az viszont elmarad: a hűvösebb stílus ugyan megvan, de egyszerűen hiányzik a moziból, és szerintem a franchiseból is egy bizonyos plusz, amitől igazán átjön a nyers elegancia és a karizma, ami emellett még le is kötné az ember figyelmét. Még úgy is, hogy a The Professional (innentől szimplán "mozi") látszólag több, egymással össze nem függő ügyet ölel fel, amik a vége fele összefutnak egy közös pontba. A poént nyilván nem fogom lelőni, de azt természetesen elejtem, hogy amennyire jobb szerintem a főszál mögött húzódó, emberi sorsokat érintő vonulat, ahhoz túl későn és nem elég húsba maróan lett tálalva ahhoz, hogy meglegyen a hatásos katarzis. Maguk a dolgok persze történnek, tehát Duke mindenre képes, a pinákban is bányászkodik, az ellenfelei (akik között eléggé elszállt figurák is) nem győznek hüledezni és terveket szövögetni ellene, nem kevesen meg is halnak, de... ennyi volt, fuss el véle. Az meg már csak a sors szerencsétlen fintora, hogy a 80-as, 90-es években dívó OVA fajsúlyosság nem kicsi részét sikerült előfutárként képviselnie a mozinak/franchisenak: erőszak van, vérbélbelsőség van, didik vannak (ahogy egy elég szerencsétlen arány is a férfi/női szereplők szolidságában, mert a női szereplők effektíve nulla, szexjelenetekre szánt papírmasék), kúlósnak számító dolgok úgyszintén, csak kong az egész az ürességtől és az unalomtól. És ezt nem azért mondom, mert fedora tipper, kaviárral a szájában alvó művészlélek lennék: Isten lássa kedvem, én is szeretem a tirpák, felületesebb, nyilvánvalóan nem művészinek szánt dolgokat ha jól vannak összerakva, és a mozinak ez az üdvösség sajnos nem jött össze. Sőt, szerintem még a Queen Bee OVA-nak, és amennyire emlékszek belőle, a 2008-as TV anime adaptációnak sem.

Nem véletlen emeltem ki viszont Dezaki nevét korábban, ugyanis az ő stílusa és hozzáértése egy olyan mozit eredményezett, ami mellett mégsem lehet elmenni szó nélkül: angélusul mondva "it's Dezaki as fuck".



Mire gondolok ezalatt? Gondolok például a szereplők arcára való, sebészi és óramű pontossággal való ráközelítésekre. A vakítóan fehér fények, és az ezáltal sziluetteket, vagy konkrét szobákat, épületeket sejtető és képző használatára. A festményszerűen megrajzolt képkimerevítésekre, ami vonást például a Kill La Kill is használt nem egyszer. A tükröződések művészi szintű alkalmazására. A város- és tájképek szinte álomszerű leképzésére, amelyek szempillantás alatt olyan hangulatba helyezi az embert, hogy szivacsként szívja magába a különféle vizuális leképzéseket. Vagy akár "csak" arra, hogy szinte minden egyes képkocka elmehetne háttérképnek is. Tényleg egy olyan összhatásról van szó, amiket felsorolni könnyű, de első kézből megtapasztalni gyökeresen más élményt ad. Ha maga a sztori egy olcsó gyorséttermi ennivaló, akkor Dezaki maga a színvonalas éttermi felhozatal. Nincs annyira sok személyes tapasztalatom Dezakival még, de amiket láttam tőle eddig (pölö Ashita no Joe első harmincx része, vagy a Space Pirate Cobra TV anime), azok mind-mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy Dezaki nem véletlen volt akkora hatással a szakmára, sőt, még erre a mozira is. Természetesen zenei szinten is marha jó így a mozi, hiszen az akkori smooth jazz képviselteti magát, de Dezakinak inkább a vizualitások azok, amik jobban a kisujjában vannak, és itt is kirázta azt. Nem csak azt, de korát meghazudtolóan a CG használatát is, hiszen az intróban, és a vége fele az egyik jelenetben is képviselteti magát a veretes, 1983-as CG, és ami a legbizarrabb, hogy az az által gerjesztett, furcsa-álomszerű hangulat nagyon szépen összesimul a film általános jellegével. Messze nem egy Berserk 2016 színvonal, arra mérget lehet venni.

Afelől semmi kétségem nincs, hogy ez a mozi nem érdemelte meg azt a figyelmet, amit Dezaki szentelt neki, de pont ő miatta válik a mozi egy bizarr jelenséggé: maga a konkrét anyag nagyon gyenge szerintem, viszont Dezaki által egy mégis megkapó, magát nézető látványfilmmé válik, ami mégis csak kap ezáltal egy rá jellemző eleganciát és stílust. Egy kicsit magamnak mondtam ellent ezzel, de -és kell ide a nagybetűs DE- ezt, mint mondtam, csakis Dezakinak köszönheti. Csúnyábban mondva a mozi csak egy felvonulási szekér, amiről Dezaki produkálhatja magát, és meg kell hagyni, azt nagyon, nagyon jól is csinálja. Ironikusan el lehet röhögcsélni Duke "yahari, én ezt már láttam előre, és felkészültem rá" húzásain, az ellenfelek változatos mértékű idiótaságán, a vicc szintjén borítékolható szexjeleneteken (amikben Duke gyakorlatilag fekszik csak, mint egy döglött hal, a tőle megszokott >:| nézéssel), és azon, hogy mekkora szinten wish fulfillmentnek számíthatott ez az akkori generációnak, de egyben arra is jó a film, hogy megismerkedjen valaki Dezaki stílusával.

Mondhatnám egy háromkerekű bicikli a mozi, amiben úgy lehet informálódni Dezaki vonásairól, hogy nem kell mellette a plotra odafigyelni, mert az nemigen van jól megcsinálva. Kezsüál módon így is nézhető persze a mozi szó se róla, de még csak nem is arról van szó, hogy rosszul öregedett volna - egyszerűen nem jól lett megcsinálva szerintem.