Ahogy sok mindennek az emberiség történetében, a sportnak is számos formája alakult ki az idők során, és ezek közé tartozik a nyertes versenyzőt/csapatokat illető fogadások intézménye is. Akkor is, ha a kérdéses sport olyasmi, ami újszerűsége ellenére is vonzza a nézőközönséget és a leendő sportolókat egyaránt. Az utóbbiakat illetően kizárólag a 
hölgyeket, ugyanis a címszerepes sportot, a Keijo-t nők űzik a fenekükkel, amihez opcionálisan csapódnak a mellek, illetve az ezekhez kapcsolódó speciális támadások. Természetesen itt is akadnak reményektől fűtött újoncok és tapasztalt profik egyaránt, jó sportsorozathoz méltóan pedig a sztori egy középiskolából frissen szabadult illetőt, Kaminashi Nozomi-t helyezi a középpontba, aki barátnőjével, az egykorú Miyata Sayaka-val próbál szerencsét a Keijo világában.


Aki most, ezeken a sorokon értesül először a Keijo-ról, és a XEBEC stúdióval sincs kibékülve, az talán ráncolhatja a szemöldökét, hogy megint miféle semmirevaló fanservice sorozatot szabadított a világra Japán, de ez az a pont, ahol egy kérdést muszáj feltenni: ki mennyire elutasító egy furcsának tűnő kreálmánnyal szemben, mennyire hajlandó próbálkozni az első benyomás alapján-után? Önmagában furcsa felvezetés lehet ez egy Keijo-féle animéhez, de pontosan itt kezdődik a lényeg. A Keijo-nak időt kell adni nem csak önmaga megmutatásához, hanem ahhoz is, hogy a néző is felvegye a ritmust, tudja milyen elvárásokkal és komolysággal üljön le elé. Már az első epizód egy ékes bizonyítéka ennek, hiszen egyszerre található meg egy totálisan blődnek tűnő ötlet meglovagolása, és az is, hogy legyen kihozva belőle minden, amiből fel lehet építeni egy épkézláb sorozatot. Mert az első szóvirág, amivel anno a sorozatot körbeírtam, az a "Hajime no Ippo seggekkel/mellekkel" volt, és a HnI-féle mércét ugyan nem ugorja át, de csak egy picivel múlja alul, és tekintve, hogy miféle sorozat kerekedhetett volna ki belőle, ez nagy szó.


Azért is, mert hiába lenne a sorozat formulakövető a műfaját illetően (mert itt is van újoncok képzése, a gyakorló meccsek, a mások számára motiváció, és így tovább), itt a sorozatba belefeccölt ötletek/hozzáállás az, ami mérvadó: egyrészt mert a sorozat egészére jellemző egy magát valamelyest komolyan vevő, de a marhaságtól/ökörködéstőt távolságot nem tartó hangnem, másrészt pedig itt az ötletek kihasználtsági rátája jobb mint amilyennek látszik. Akár felhozhatnám a Tsubasa Kapitányt is mint referenciát, hiszen a Keijo játékosok "képességei" nem kimondottan követik a valóságot, viszont a TK-hoz képest itt több erőfeszítés van azok megmagyarázására, szemléltetésére. Ami azért sem rossz, mert a legordenárébb marhaságoknak sincs akadálya, ami nem csak változatos szituációkat eredményez, de itt ütközik ki leginkább a sorozat látszatát megcáfoló erény: mindezt képes jól prezentálni. Legyen szó a szituáció dramatizáltságáról, vagy az "epikusság" növeléséről, a sorozat meglepően kompetens módon tartja a gyeplőt a kézben, ami mindegyik meccsnek-szituációnak megadja a hájpos hangulatát, de akár az őszinte stílusát.


Merthogy sportsorozat révén a Keijo a sportolókról is szól, és hiába jut műsoridő Nozomi-n kívül más karaktereknek is, a stílus így sem változik, amire az "őszinte" szót nem véletlenül használtam. Itt inkább a sport élvezetén és a jobb teljesítményen van a hangsúly, és ezt kihangsúlyozza az, hogy igazán egyik fontosabb szereplő sincs beállítva 100% rosszkislánynak. Ez a főszereplő iskolát tekintve evidensnek is mondható, de a későbbiekben feltűnő komolyabb ellenfelek sem javíthatatlan szemétládák, és ez hozzájárul ahhoz, hogy érzelmesebb pillanatokból is akadjon nem egy a sorozat folyamán. Így sincs szó egy sportsorozatba oltott karakterdrámáról, hanem arról, hogy ehhez egy kedvelhető, szimpatikus szereplőgárda ad lovat. Nem egy komolyabb sorozat megirigyelhetné azt az egyenes hozzáállást amit a sorozat képvisel, még úgy is, hogy a segges-csöcsös sport aspektus az, ami a legnagyobb, magát hátráltató tényező. Akkor természetesen semmi gond, ha valaki nyitottabb a marhaságok irányába és el tudja kapni a fonalat, de tegyük a szívünkre a kezünket: nem ebből lesz a következő Ghibli mozi, és akármennyire kellemes csalódás a sorozat, az változatlan, hogy egyeseket taszítani fog még a bugyutasága is.


A vizuális oldal így egy trükkösebb aspektus, hiszen itt csapódik le a fanservice jelensége: a sport miatt elengedhetetlenül vannak beállások/jelenetek, amik fanservice-esebbnek hathatnak, de egyrészt amúgy sem szemérmes sorozatról van szó, másrészt hiába van a hangsúly a hátsókon, ha ritkán jön le a sorozat ilyen értelemben szépnek. A csöcssegg persze jelen van, de maga a vizuális stílus ahhoz túl idézőjelesen rajzfilmesre sikeredett, hogy ebből a sorozatból legyen az új fanservice mantra. Egy elszálltabb sportsorozathoz inkább illik ez a kicsit tiritarka, az akció/humor kettősét kihangsúlyozó stílus, és ez a karakterdizájnokra is igaz. A többségüket kvázi mintha jó tíz évvel ezelőttről rángatták volna elő, de egy cseppet sem tartom ezt zavarónak, hiszen jópofa/belevaló  szereplőkről van szó.


Ennél impresszívebb az, ahogy a sorozat ki tud nézni: a XEBEC végig próbált észnél lenni, és inkább a meccseket tartalmazó epizódokra tartogatni a pénzt/tehetségesebb stábot, amire a sorozat elejét illetően nem érheti rossz szó a ház elejét. Felesleges elvárni tőle, hogy megfossza a One Punch Man trónját, de az animátorok meglepően jól ragadták meg a Keijo lényegét és prezentálták úgy a meccseket/támadásokat, hogy a hájp tetten érhető legyen, és voltaképpen ez a sorozat végéig érvényes pont marad. Később azonban elő-elő ütköznek a QUALITY-sebb pillanatok/jelenetek, és habár még így is elegendően jó marad a vizuális összkép, ettől még nyilvánvaló marad, hogy a Keijo a „BD-re azé' javítsák má' ki” tábor tagja lett.


Természetesen az audio vonalnak nincsenek ilyen viszontagságai, sőt: az adja magát, hogy mindegyik szereplőnek találó szereposztás jutott remek előadásmóddal, és a zene jó értelmeben tipikusabb sport sorozat jelleget képvisel, de ami a leginkább meglepő pont, azok az „ütések” hangjai. Nem túlzok amikor azt mondom, hogy bármelyik igényesebb küzdősporton alapuló sorozat megirigyelhetné azokat a basszustól gazdag, dörgő ütéseket amikkel a Keijo rendelkezik, és ez is hozzájárul ahhoz a bizonyos hájp felkorbácsolásához.


Végső soron kinek lenne ajánlható a Keijo? Evidens, hogy azoknak akik nem vetik meg az állatságokat és szeretnek velük kikapcsolni, és a hájpot intravénásan fogyasztók is csemegézhetnek belőle, de azoknak ajánlanám legfőképpen, akik szeretnének valami "mást" kipróbálni. Nem azért, mert forradalmi animéről van szó, hanem mert úgy orbitális, és első látszatra rizikós ökörség, hogy közben képes funkcionálni egy teljes mértékben kompetens és meglepően hájpos sport sorozatként egy kedvelhető szerelőgárdával megfejelve, miközben tud jó értelemben fárasztó és érzelmesebb is lenni. Ezt pedig nem mindegyik komolyabb cím mondhatja el magáról.