Jó pár olyan hobbi van, aminek teljes értékű, "hiteles" élvezetéhez érdemes beruházni azokba a dolgokba, amelyek révén összeáll az élmény, és a videojátékozás is ezek közé tartozik. Különösképpen akkor, ha az embert a PS3/X360 generáció előtti játékok is érdeklik, és szeretné is olyan módon játszani azokat, amelyek a leginkább megfelelnek az eredetileg szánt közegnek, vagyis eredeti konzolon és ahhoz társuló CRT tévével, vagy korhű PC-s konfiggal és egy jobb fajta CRT monitorral. Olyasmi igény ez, amivel az évek során összegyűlt annyi ismeret, információ és jótanács, hogy rövidebb-hosszabb utánaolvasás után már el tudja képzelni az ember, hogy mit hogyan kéne csinálnia és vásárolnia. Nem mellesleg egy konkrét piac is kialakult már e igény köré, amin keresztül a használt áru és a frissiben készített "repro" játék/hardver egyformán kelleti magát, ahogy sajnos az is, hogy nem kevés olyan ember van, aki tisztában van a retro igény valamelyest összetettebb természetével, és készen áll embertársai saját pénzüktől való megszabadítására. Könnyedén megérdemelhetne egy bekezdést annak körbejárása, hogy hol ér véget az "őszinte" igény a retro iránt, és hol kezdődik a pusztán a státuszért, az Interneten villogásért ácsingózás, és a kereskedői szemfülesség, ami ezt kihasználja, de ebbe két okból belemenni most - egyrészt nem erre akarom kihegyezni a cikket (még ha meg is érdemelne egyet), másrészt mert van egy olyan, konkrét oldala ennek a hardver vonatkozásában, ami talán a legnagyobb, aköré felépített misztikummal bír, ez pedig a PVM, vagyis Professional Video Monitor, más néven "prémium tévé tesó, az a jó". Ezeket a tévéket nem elsősorban otthoni használatra tervezték, hanem olyan igényekhez és körülményekhez, ahol elengedhetetlen volt a minél élesebb és tisztább képminőség. Kórházak, tévéstúdiók, biztonsági rendszerekhez monitorok, csak hogy három példát említsek.

Ez persze nem akadályozta meg a lelkes átlagfogyasztó réteget abban, hogy ne idomítsa házi használatra ezeket a tévéket, hiszen a minél jobb képminőség elérésének vágya nincs fogyasztói réteghez kötve, sőt. Az idők folyamán aztán fel lettek fedezve a PVM-ek, górcső alá is lettek véve, és szinte konszenzus formájában lett kőbe vésve, hogy igenis sokkal jobban megfelelnek az egyszeri retro kedveli igényeinek, mint egy holmi közönséges, szülőktől átvett, vagy mástól megvett koszos-dohos CRT tévé. Hogy erről mi a véleményem, azt később ki fogom fejteni, de részben ez a konszenzus hozta meg a kedvem ahhoz, hogy írjak egy olyan cikket, amiben körbejárom a PVM-hez szükséges bevásárolnivalókat, a képminőséget érintő tapasztalatomat, a CRT-vel való összehasonlítást, illetve hogy mennyire használják ki azok a konzolok, amikkel rendelkezek. Aztán úgy voltam vele, hogy akkor már szót is fogok ejteni arról, hogy az adott konzolokhoz miket érdemes venni ahhoz, hogy összepárosíthatóak is legyenek egy PVM-el, ugyanakkor nem feltétlen szánom ezt részletes útmutatónak. Sokkalta inkább csak amolyan kedvcsinálónak, útnak indítónak ahhoz, hogy az ember konkrétabban tudja belőni, hogy minek is akarna jobban utánanézni.



P(retty) V(ideo) M(ania)




Mivel amolyan státusszimbólumról van szó, érdemes kezdésnek körbejárni, hogy hol és mennyiért tud venni magának az ember egy PVM-et, ami esetünkben egy egyszerű és egy "hűha..." kérdést jelent: előbbinél a használtárus oldalakat érdemes böngészni, vagy szétnézni a kisebb piacokon, utóbbinál viszont nem is feltétlen az ár a mérvadó, hanem a szerencse, ami vagy mellettünk áll, vagy nem. Az, hogy hatszámjegyű összegeket kérnek el ezekért, az sajnos nem kivételes eset vagy ritkán előforduló kicseszés az emberrel, hanem a kőkemény valóság, amihez képest kész szerencse, ha az ember talál egy csak öt számjegyért kínált darabot. Nekem volt ilyen szerencsém 2017-ben, amikor az eBay brit oldalára felrakott valaki egy Sony gyártotta 1453MD-s modellt, de az a cikk írásához képest öt évvel ezelőtt volt. Ez pedig elég sok időt jelent ebben a hobbiban, hiszen ugyan már akkor megvolt egy kialakult mítosza a PVM-nek, de az még viszonylag gyerekcipőben járt - annyira, hogy nem tartom kizártnak, hogy a My Life in Gaming témába vágó videója jelentősen hozzájárult a felfelé szökő árakhoz. A PVM-ek konkrét méreteihez viszont nem, mivel nem kimondottan van szó batár nagy tévékről: a tipikus méretek rendszerint 13 és 20 hüvelyk között vannak, és habár kaphatóak 20 hüvelyknél nagyobb modellek is, azok már (állítólag) tudnak annyira nehezek lenni, hogy nem egyszerű ide-oda pakolni azokat. Az én 14 hüvelykesem sem pillekönnyű darab a maga 16,7 kilójával, de az még nem vészes eset, és akármilyen picinek érződhet olvasatra az a 14 hüvelyk, meglepően gyorsan hozzá tud szokni az ember. Aki leült már egy hazai rendezvényen egy kisebbnek, de attól még nem túlzottan aprónak ható tévé elé egy itthoni rendezvényen, esetleg otthon/nagyszülőknél/barátnál volt kisebbnek ható tévé, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat. Így is kisebbnek fog hatni ezeknél a 14 hüvelyk, de mondom, nem nehéz hozzászokni.




Említettem, hogy a PVM-eket nem kimondottan otthoni használatra szánták, ennek pedig egyik legfeltűnőbb bizonyítéka, hogy a szokásos kompozit/SCART/HDMI/satöbbi csatlakozók helyett BNC bemenetekkel rendelkeznek, ami van annyira sajátos csatlakozási mód, hogy retro játékokkal foglalkozó szakboltok jó eséllyel fognak kínálni olyan kábeleket, amelyek egyik végén BNC csatlakozók figyelnek, a másikon pedig az igény szerinti csatlakozó, amelybe beledugható az adott konzol kábele. Én mindegyik konzol esetében a SCART csatlakozásnál maradtam, amely képminőségben alig marad el a komponenstől, ellenben mintha gyakrabban lehetne belefutni ilyen kábelekbe a neten, és a cikk további részében is ezt a csatlakozást fogom tekinteni az alapértelmezettnek. Essen akármelyikre is a választásunk, a kábel PVM felé menő oldala ugyanaz marad, vagyis hat kilógó csatlakozó. Ebből három az RGB jel három alapszínének felel meg (vörös/zöld/kék), egy felel a képjel szinkronizálásáért, kettő pedig a sztereo hang bal-jobb csatornája. Érdemes tudni, hogy a PVM-ek rendszerint két különböző forrásból is képesek jelet fogadni, amik rendszerint RGB-A és RGB-B jelölésekkel vannak megkülönböztetve a PVM előlapi gombsorain és a hátul lévő csatlakozósorokon egyaránt (utóbbi esetében RGB/Component-A és B, hogy pontosabbak legyünk), és tapasztalatom szerint nekünk a B csatlakozósor kell, oda lesznek bedugva majd bedugva az alapszínek és a jelszinkronizáló kábelei. Eddig tiszta sor, de a hangokkal mi lesz? Konkrétan két kompozit(/RCA) kábelcsatlakozóról beszélünk, tehát a nekünk szimpatikus zajszóróhoz való csatlakozáshoz ehhez kell alkalmazkodnunk, ami esetemben egy Creative Gigaworks T20 sztereo hangszórót jelent. Emellett pedig két plusz kis bigyuszkát - egy RCA kábelekhez szánt toldócsatlakozót, illetve egy olyant, amivel a két RCA kábelt össze lehet kötni a hangszóró inputjával. Szinte fillérekért vágják hozzá az emberhez mindkettőt, ezzel az egész setup legkevésbé húsba vágó elemévé téve azokat. Ha mindent jól dugtunk össze (beleértve a PVM B bemenetre állítását az előlapi gombbal), voila, ennyi volt, lehet is játszadozni. Vagyis majdnem: használt PVM esetén nem feltétlen fogunk kapni hozzá tápkábelt, de nincs mitől félni. Ha van otthon fölös, PC-hez való tápkábelünk, akkor nyert ügyünk van, mert a PVM-ek is ugyanazzal a háromágú villával várják az áramot, amivel a PC-k tápegysége is. Na *most* lehet játszadozni.



"...De van még tovább is, nem?"



Oké, eddig minden szép és jó, azonban mivel a retro CRT gémingnek egy költségesebb módjáról van szó, nem árt feltenni egy kérdést, ami picit ugyan aláássa a PVM körüli mítoszt, de a tisztesség kedvéért szinte kötelező kitérni rá:

"Oszt megéri-é ez úgy igazából?" A szerintem legjobb válasz pedig: "Hát igen is, meg nem is."

Nem kimondottan a leghatározottabb válasz, de ez írja körbe a legjobban azt, hogy akármennyire nagy státusz és misztikum alakult ki a PVM-ek körül az évek alatt, voltaképpen nem egy egyenes upgrade-ről van szó a hagyományosabb CRT tévékhez képest. A PVM átmenet az upgrade és a sidegrade között, mivel a képminőség maga félúton van a CRT és a lapostévé között - itt is megkapjuk ugyan a CRT-kre jellemző élénk és vibráns képet, a természetesnek ható színátmeneteket-színhűséget, a lapostévékre jellemző "rideg" képalkotás hiányát és a váltottsorosságból fakadó "villódzást" egyaránt, azonban a CRT-kre jellemző, enyhén elmosódott képet nem. A PVM-ek képminősége ugyanis annyira magas, hogy pölö 2D-s játékok esetében a lapostévéhez hasonlóan kivehetőekké válnak az egyes pixelek, kevésbé érvényesül az akkori grafikusok azon kiskapuja, hogy a kicsit elmosódott kép révén részletesebbnek ható látvány érhettek el, mint ahogy az kinézett valójában. Sőt, a CRT tévékre jellemző láncszerű képelemek helyett a sztereotípabb, visszintes scanline-okat látjuk viszont, tehát maga a képalkotás is másabbnak hat valamelyest. Kicsit olyasmi összképről van szó, mint amikor egy emulátorban bekapcsolja az ember a scanline filtert - nem lesz így annyira "nyers" a kép, mint amilyen szokott lenni lapostévén, de annak a jótékony képelmosásnak nem sok híre van így sem, legfeljebb úgy-ahogy van próbálkozás emulálni azt.

Ezen a ponton jogosan megkérdőjelezhető lenne a PVM haszna, ha nem 1:1-ben a "CRT, csak jobb" hatást fogja kapni az ember, azonban közel sem annyira vészes a helyzet: ne feledjük, upgrade és sidegrade. A PVM a lapostévével ellentétben ugyanis tud bánni az analóg jellel, így nem öklömnyi nyers pixeleket és textúrákat kapunk, hanem azok tisztábban kivehető, élesebb-kontúrosabb, a CRT egyéb előnyeit továbbra is élvező összképét. Nem olyasmit, ami nélkül nem tudna az ember élni, de egy olyan fajta "retro-HD" minőséget igen, amivel kis túlzással stúdiókörülmények mellett játszhat és értékelheti az akkori grafikusok munkáját. Esetleg még azt is kívánná, hogy bár el tudnák érni ezt a szintet a hobbi szintű hardvergyártók is, mivel szerintem egy megcélozható ideált jelenthetnek ennek a rétegnek - scanline-okat nem annyira nehéz emulálni, de azt a tipikusan CRT-s hatást elérni, az a kihívás nagyobb része. És akármennyire van bizonyos szintű elhajlás a lapostévészerű megjelenítés felé, a PVM így sem tagadhatja le, hogy sokkal közelebbi rokonságban áll az idézőjelesen puritánabb CRT-kkel.

Tisztában vannak ezzel a hatással a PVM mítoszát építgetők is, ám azt azonban nem elég gyakran hangsúlyozzák ki, hogy az általa mutatott kép igenis ízlésfüggő. Hiába lehet felmagasztalni a PVM-eket és retro street cred kérdést csinálni belőlük, ha igenis vannak emberek, akiknek szeme és agya ha erőlködnek sem tudják eldönteni, hogy akkor most igenis CRT mutatta képet néznek, vagy egy hamisnak érződő húzódzkodást a lapostévék látványa felé. Lehet dobálózni azzal, hogy objektív szintlépést képviselnek a hagyományosabb CRT-hez képest, ha a CRT nem csak, hogy azt a képminőségi milliőt képviseli, amit az ember gyerekkorában megismerhetett, de nem is kell csúcsminőségű készülékbe fektetni ahhoz, hogy igényes látvány táruljon az ember szeme elé. Éppen ezért én sem fogom mondani, hogy igenis PVM kell a házhoz - nem bántam meg, hogy vettem egyet, kimondottan tetszik is a képminősége, de ha egy nap bekrepálna, és a pénztárca kímélése érdekében inkább egy CRT tévét szeretnék, nem fognám fel érvágásnak a legkevésbé sem. Ja igen, még valami: a streamelési lehetőségekre nem fogok kitérni, mert inkább HDMI-s konzolokról szoktam streamelni mint valódi hardver forrás, az az előtti generációkhoz pedig egyszerűbb megoldást jelent szerintem az emuláció. A Saturn és a PS2 esetében mondjuk nem, mert ott még nem tökéletesek az elérhető emulátorok, azonban annyira ritkán szoktam streamelni róluk, hogy azoknál megelégszek egy SCART-HDMI átalakítóval, ami ugyan csak kompozit SCART-ot fogadnak, de akadnak a piacon direkt ezekhez a konzolokhoz készített HDMI kábelek is, amik között érdemes körbenézni.



Azok a konzolneves betűszók és szavak

SNES


Avagy egy kellemes, és egy tényleges csalódást okozó eset, amiből az utóbbi egy elég kényes pontot érint, mivel a konzol régiózárával kapcsolatos. Retro konzol révén evidens, hogy ez legyőzendő akadály az igazi, 60Hz-es élményhez, azonban az SNES nem adja könnyen magát: a turpisság a konzol videochipjeiben rejlik. Ebből modelltől függően egy vagy kettő van (avagy 1CHIP vagy 2CHIP modell, utóbbi a korábbi), és ezektől függ az, hogy egyrészt a konzol melyik földrajzi régiót megjelölő módban működik (értsd: Japán, Amerika, vagy Európa), másrészt az, hogy 50 vagy 60Hz-es módban fusson-e. Ezeknek a kijátszásához, vagy inkább szabályozásához a chipek adott lábai felé menő áramerősséggel kell szöszölni, amit a hozzáértők rendszerint úgy oldanak meg, hogy vágnak két kapcsolóhoz elegendő helyet a konzol egy random pontján, azokat pedig olyan kábelekhez forrasztják, amelyek a szükséges pontokhoz és a feszültség szabályozóhoz való forrasztás után lehetővé teszik a régió és képfrissítési frekvencia állíthatóságát. Ez azonban nem mindenkinek teljesíthető feladat annak ellenére, hogy *minden* PAL játék összenyomottabb képpel jelenik meg, így aki ebben a helyzetben van, annak maradnak a tipikusabb alternatívák: vagy beéri egy PAL gépen játszással, vagy vesz egy modolt konzolt, vagy megkér valakit, hogy csinálja meg neki. Bár van egy alternatíva, ami effektíve régiómentes (Super Nt az Analogue-tól, egy FPGA alapú SNES konzol), azonban ahhoz még nem készült analóg tévéket támogató átalakító, így a cikk szempontjából ez még nem megfelelő alternatíva.

Ha marad a valódi SNES, mint játszani való vas, akkor kapcsolódások terén meglepően kompetensre sikerült a Nintendo második konzolja: bármi buherálás nélkül támogatja az RGB minőségű jelet, és kábelei egészen a GameCube-ig használhatóak az SNES-től a GC-ig használt Multi-Out kimenet révén. De ha valami extrémebb oknál fogva csak a lapostévé RF bemenete marad az egyetlen szabad összekötési pont, akkor sincs akkora gáz, mint az azt ember gondolná. Nem tudom, hogyan hozták össze, de az RF jel majdhogynem eléri a kompozit minőséget - semmi mákosodás, a színek csak kicsivel tompábbak a kompozit jel minőségéhez képest, és amennyire ez a lehető legkevésbé ideális analóg jel, abszolút nem lepne meg, ha az SNES a retro konzolok királya lenne ebből a szempontból. De ahogy fentebb említettem, szerintem inkább a SCART és a komponens csatlakozás maradjon az arany szabvány, amelyek között képminőségben aligha van számottevő különbség. A PVM szempontjából az SNES kimondottan jól passzol hozzá, hiszen korának egyik igáslova volt a színpaletták és az egyszerre megjeleníthető színek terén, így legyen szó akár a konzolhoz adott Super Mario Worldről, vagy egy igényesebb látványú, 1994 utáni játékról, azok mind-mind szépen fognak mutatni. Valahogy úgy, ahogy az ember el tudna képzelni egy indie játékfejlesztőt, akit ez a látvány ihlet meg.

Ahogyan egy flash kazetta import is, hiszen hiába lehet megszelidíteni az SNES régiózárát és sebességét, a tény ettől függetlenül tény marad, hogy a játékokat túlárazó second-hand hiénák már régen szemet vetettek a konzol játékkínálatára, így senki ne lepődjön meg azon, ha dollár százakért lát kazettákat keringeni az Interneten. Ennek kijátszására azonban tökéletes eszköz a Krikzz által árusított Super Everdrive, amibe egy felkészített SD kártyát benyomva megnyílik előttünk a játékok tárháza - ami nem a legolcsóbb mulatság, de ha azt vesszük, hogy egyetlen, kissé túlárazott játék áráért tojhatunk a hiénák fejére onnantól kezdve, egy igencsak megtérülő beruházásról van szó. Egyedüli hátránya a 10-20 másodperces töltési idő egy játék elindulása előtt, amit ugyanakkor csak konkrét játékcserekor kell végigülnünk, hiszen a kazetta addig tárolja a memóriájában a legutóbb betöltött játékot, amíg vagy be nem töltünk egy másik játékot, vagy nem buherálunk a konkrét SD kártya tartalmával. Ilyenkor elég ugyanis szimplán megnyomni a Startot az Everdrive menüjének betöltése után, és kész is, rögtön indul a játék.


Mega Drive


A Sega két évvel korábbi (1988) versenyzője régió idomítás terén mondhatni SOKKAL jobban kezelhető jószág, ami bizony egy nagyon kapóra jövő faktoid, mert a jó öreg MD-t súlyosabban verte a PAL sebességhátránya. Ezt az SNES-es bekezdésben nem említettem, de míg ott a konzol hangszekcióját a hangchip saját processzora dirigálta, addig a MD-nél ilyenről szó sincs, azt a konzol központi CPU-ja szabályozza. Ennek megfelelően ha egy játék semennyire sincs optimalizálva, akkor bizony annak az *egész* hangszekciója is üszkve 17%-al lassabban fogja kelletni magát, amire a Sonic 1 PAL verziója egy örökké hírhedt példa volt maradni. Eme ártány kijátszására az adott jumperek áramellátásával való szórakozás nyújt megoldást, ami ugyancsak egy kábelezős munka lenne, ha a Sega nem hagyott volna akaratlanul egy kiskaput a tehetségtelenebb műszaki szakiknak. Van két konkrét jumper, amelyek között ha elkaparjuk az összeköttetést, akkor presto, rögtön nyertünk egy USA régiós MD-t. A hardver ugyanis erre a régióra defaultol, ha nincs összeköttetés aközött a két jumper között, és ha megelégszünk azzal, hogy bizonyos játékok régió csekkjének ez nem fog tetszeni, akkor ennyi volt az egész, mehet is a 60Hz-es játék. Leszámítva egy bizonyos szintű "Jailbar" effektívet bizonyos színek esetében, de őszintén szólva, szerintem bőven nem olyan vészes, hogy az ember komolyabban fennakadjon ezen.

A kicsikarható képet illetően itt is a SCART/komponens szent kettőssége viszi a prímet, azonban itt az RF jel aktívan nem-nem kategória, mert ráillik konkrétan az összes negatív sztereotípia - mákosgubára elegendő mákosodás, nem ritkán játszhatatlanul kivehetetlen kép, és általános okádék. Ne is fertőzzük ezzel a szemeinket, és inkább essen szó a PVM-el való összesimulásról. Itt sem érheti különösebb szó a ház elejét a PVM oldaláról, az MD-ről viszont csak annyiban, hogy színek terén egy SNES-nél gyengébb hardverről van szó. Emiatt jóval inkább játékfüggővé válik, hogy mikor érvényesül jobban a CRT vagy a PVM, és habár túlzás lenne azt mondani, hogy csak az akkori grafikusok krémjének munkája lennének csak igazán képesek kihasználni a PVM előnyeit, nyilvánvaló, hogy nem minden játék képviselte ezt a vizuális szintet. A korai címekről nem is szólva, amelyek gyakran óhatatlanul kiforratlanabb, esztétikailag kevésbé szebb látvánnyal bírnak, ezért akinek például csak egy MD-je van, és így gondolkodik a képmegjelenítő kérdésén, az lehet jobban jár, ha inkább megpróbál egy nem ótvar minőségű CRT-t kifogni. Egy Mega Everdrive viszont mindenki számára bőven ajánlható befektetés, hiszen a retro hiénák itt sem lusták a túlárazás buzgóságának kimutatásában, és itt is megérdemlik a fityiszt egy flash kazetta képében, amelyből nekem egy V5-ös változat van, és sokkal gyorsabban is tölt az SNES-es testvérnél.


PC-Engine


...Na kérem szépen, innentől kezd kacifántos lenni a dolog, mert habár a TurboGrafix16 a konzol nyugati kiadása, tehát evidensen az lenne az ideálisan beszerzendő változat, a valóság azonban közel sem ennyire evidens. Egyrészt a retro árazások itt is szépen el tudnak szaladni a fenébe, másrészt pedig a PC-Engine amúgy is egy viszonylag sokoldalú konzol volt. Ez volt ugyanis a történelem legelső konzolja, ami rendelkezett CD olvasási lehetőséggel, ergo CD-s játékokkal, amihez az utat vagy egy CD olvasó tartozék jelentette (konkrétan a PC-Engine CD-ROM), vagy olyan modellek, amikbe már be volt építve ez az egység. Ez retro játék szempontjából egy konkrét hardver kiegészítő vásárlásával jár, amivel inkább magunkkal csesznénk ki, mert a CD-s játékok ugyan nem régiókódoltak, de maga a CD olvasó egység igen. Ennek tetejébe még úgynevezett System Cardokra is szükség lenne, amelyek BIOS-ként + memóriaként szolgálnak a CD egység számára, tehát nem egyszerű az út az autentikus PC-Engine élményhez 2022-ben. De aki hajlandó engedni az autentikusságból egy kevés százalékot, annak remek eszköz lesz a Terraonion gyártotta Super SD System 3, ami a HuCardokat (a konzol alap játékhordozóit) és a CD-ket egyaránt helyettesíteni tudja ROM-ok és ISO-k formájában, amiket egy microSD kártyára kell feltenni, az eszköz saját fájljai mellett persze. Ezt az SSD3-at amúgy a konzolnak abba a hátsó Expansion Portjába kell dugni, amely kihasználhatóságát tekintve korát meghazudtolóan sok hozzáférést enged a konzol hardveréhez.

Emellett az SSD3 a konzol képalkotásába is besegít, hiszen az alap PC-Engine hardver csak RF jelet tud kiadni magából, ami egyfelől nem jelent minőséget, de japáni régiós konzol révén itthon echte lehetetlen képet kicsikarni belőle ezzel a megközelítéssel az eltérő csatornák miatt. Gáz ugyanakkor nincs, mert az SSDS3 révén már lehetséges a SCART-on keresztüli képküldés, amihez kábel egy Model 2-es Mega Drive SCART kábel is megteszi. Ez mind szép és jó, de van két hátulütője az SSDS3-nak:


1.) Eléggé bele kell nyomnyi a konzol hátsó Expansion Portjába ahhoz, hogy rendes összeköttetés legyen, és könnyen ki tud lötyögni ebből a pozícióból az eszköz, így érdemes azt minden bekapcsolás előtt jól belenyomogatni a konzolba. Ha fehér képernyőt kapunk, semmi gáz, tessék befelé nyomkodni.

2.) A leadott SCART jel jónak mondható, de a kelleténél kissé világosabb, ami révén mintha "ragyognának" a játékok. Elvileg egy házi hardveres fixszel meg lehet oldani a problémát, de én inkább nem próbálkoztam vele, és szerintem hozzá lehet szokni amúgy is.

Ez nem olyan pont, ami megérdemelni a harmadik hátulütőnek nevezést, de PVM képmegjelenítés terén igenis számba veendő tényező, hogy maga a PC-Engine hardver elég sarkosan egy 8-bit és 16-bit közti pontot jelent. A legótvarabb 8-bites okádéktól kezdve a majdhogynem SNES-hez felérő látványorgiáig bármibe belefuthat az ember, ennél fogva pedig sem a CRT, sem a PVM nem tekinthető svájcibicska megoldásnak. Szigorúan szerintem van annyira szélrózsát idéző a képminőségi kavalkád, hogy megéri inkább egy PVM-et társítani a vashoz, de aki inkább a CRT felé húzódzkodna, az sem fog rossz lóra tenni. Legfeljebb a többiekkel együtt fog ámulni, hogy mennyire kétarcú konzol a PC-Engine a kicsikarható látvány kérdését illetően.

Ja igen: mivel egy japáni régiójú konzolról van szó, így magától értetődik, hogy az áramellátás kérdése egy megoldandó feladattá válik, de lehet kapni európai piacra szánt tápkábeleket, amik révén már veszély nélkül lehet életet csiholni a gépbe.



Saturn

Innentől jönnek a tisztán CD alapú gépek, és mint ilyenkor "szokás", a chipeltetés szinte alapkövetelmények számít, ha nem akarja az ember, hogy régiók miatt fájjon a feje. Ez különösen igaz a Saturn esetében, hiszen van neki egy elég sarkalatos pontja, ez pedig a játékkínálat.


...Játékkínálatnak az amerikai és európai régiókra eső része. Nem túl bő lére eresztve a szót a Sega lényegében annyira elrontotta a konzol vonzóvá tételét a nehezen programozható hardver és az elhibázott marketing döntések miatt, hogy a japáni régióra maradt a konzol szekerének érdemi szintű tolása. Ez egyébként össze is jött odaát (több is fogyott belőle, mint a Mega Drive-ból), de nekünk, európaiakként ez azt jelenti, hogy aki érdemi szinten akarja használni a konzolt, annak sajnos muszáj lesz a japáni kínálat felé is néznie. Ennek megfelelően azoknak már nekifutásból bukta a tortúra, ha NTSC jelet kezelni képtelen CRT-n retrózik, de a szokásos SCART kábel vétel sem jelenti a bevásárlólista végét, mert vannak opcionálisnak nevezhető tételek, amiket mégis csak érdemes belekalkulálni, ha az ember a legtöbbet akarja kihozni a masinából.

Kezdésnek egy legalább 1MB-os memóriabővítő kazetta (pölö Metal Slug 1-hez), de ezzel kapcsolatban is tegyünk egy kisebb kanyart, mert személy szerint nem ezt, hanem egy 4MB-os Action Replay kazit javasolnék, avagy a konzol svájcibicskáját. Ezzel ugyanis megkapjuk a memóriabővítési funkciót, emellett pedig mentéseket másolhatunk rá a konzol belső memóriájából (ami nagyon hasznos, mert nem éppen nagy memóriával verték meg a Saturnt), és a régiókódok legyűrésében is extra segítségként szolgálhat. Ugyanakkor egyvalamire nem nyújt megoldást az AR kazi, ez pedig a belső memória energiaforrásának kérdése: ahogyan a Game Gear is nagy étvággyal fogyasztotta a ceruzaelemeket, úgy a Saturn sem volt rest szipolyozni a gombelemeket, még ha nem is tette azt a GG-hez 1:1-ben mérhető tempóban. Ha pedig lemerült a gombelem, akkor az idő/dátum beállítások mellett a mentések is elszálltak, ahogy esetlegesen az ember életkedvének egy része is, ha éppen egy hosszabb játékba vert bele több időt. Az AR kazik, vagy direktbe "memóriakártya" kazetták révén ofkorsz ott van a backup lehetősége, de akinek van kedve-lehetősége modolni/modoltatni a Saturnját, az akár egy flash memória modot is megcélozhat, ami révén a gombelemet ki lehet húzni a beváráslólistáról. Modföldön maradva egy Fenrir ODE beszereltetését is javaslom, vagyis a CD olvasó microSD kártya olvasóval való lecserélését, ami a konzol korát tekintve mondanom sem kell, hogy mennyivel jobb alternatíva egy idővel megdöglődő olvasófejhez képest. Van még egy mod, amit csak kiegészítésképpen biggyesztek ide azoknak, akiknek esetleg egy japáni Saturn akadt a zaciba, ez pedig egy PSU csere, példának okáért a Kaico-féle SaturnPSU mod. Az enyémben is ez a mod van, és referenciaként legyen elég annyi, hogy akinek van kéznél karácsonyi égősorhoz való adaptere, az jó eséllyel jó lesz ehhez a modhoz is.

"És a képmegjelenítés, azzal mi van?" Nos igen, ez is egy kicsit bonyolultabb téma, hát még úgy, hogy egy ötödik generációs konzolról van szó - amikor a 2D-s pixelgrafika ugyan lépett egy szintet, a 3D-s játékfejlesztés viszont minden téren gyerekcipőben járt még, annak minden pixeles/alacsony felbontású, recés, ormótlan textúrázásával együtt. Adhatná magát a gondolat, hogy inkább érdemesebb lenne maradni a CRT jótékony képelmosása mellett, én viszont amondó vagyok, hogy PVM-emen is jól mutatnak a Saturn játékok, még a 3D-sek is. Sokkalta inkább eszmei szempont, semmint hardvert figyelembe vevő, de szerintem így kicsivel jobban lehet értékelni az erőfeszítést, amit az akkori grafikusok és modellezők beleöltek a játékokba, másabb idézőjeles megvilágításba kerülnek ezek a mai szemmel esetlennek tűnő produktumok, sőt: talán jobban át is jön az akkori "itt a jövő" érzet. A gyakorlatiasabbak viszont talán jobban járnak, ha valamilyen úton-módon megnézik valakinél először, hogy szerintük milyen összképet nyújt a hardver egy PVM-en keresztül, mert a cikkben előforduló hardverek közül szerintem a Saturn az, ahol leginkább az ember saját ízlése az igazán mérvadó.


Playstation 2

Avagy a lista legfiatalabb konzolja, ami az én setupomban egy PS1 pótlék is, és amihez talán a legkevesebb szót is lehetne fűzni, ha csak szimplán a hardver miatti modolást/shoppingolást nézzük. Egyrészt azért, mert az enyémben a modolás kimerült egy második, chippelt slim PS2 vételében az első PS2-őm olvasófejének kipurcanása után (addig "élveztem" az autentikus Swap Magic lemez élményt és a papírgalacsin gyúrást), másrészt mert nincs igazán szükség extrém befektetésre ahhoz, hogy egy PAL konzollal is élvezni lehessen mindegyik régió kínálatát. Megveszi az ember a SCART vagy komponens kábelt, és slussz-passz, ennyi volt az egész. Ennyi volt az egész? Hooo brother.

Nem, nem fogom hirtelen melegében lerántani a leplet egy kibelezéssel felérő konzol modding szükségéről, inkább a képalkotás kérdéskörét állítom be mumusi szerepbe. A PS2-nek ugyanis megvan a jellegzetessége, hogy az anti-aliasinget, mint olyant nem ismeri. Ősemberhez mérhető buta tekintettel néz rá is, és a "kifinomult képmegjelenítés" fogalmára is: a Dreamcast, az Xbox és a Gamecube egyaránt viszonylag sokoldalúnak mondható konzolok nem csak a a kicsikarható felbontásokat tekintve (a DC ráadásul még a VGA megjelenítés előnyeit is élvezi), de a megjelenített kép kifinomultságát is. Magasabb felbontású textúrák, kihasználható effektek szélesebb tárháza, potenciálisan élénkebb színek, terhelhetőbb hardver, csak hogy példákat említsek. A PS2 mindezek terén gyengébb, nyersebb hardver, főleg ha a kor multiplatform címeit veszi alapul az ember. Ennek pedig az a következménye van, ami a cikk fő témájához a leginkább kapcsolódik: az eddigiekben taglalt konzolok közül a PS2 az, ami a leginkább rá van szorulva a CRT adottságaira.

Említettem volt, hogy a digitális kijelzők nem kendőzik el a konzolok által kiküldött jelet, és ezért emeltem ki az anti-aliasingot. A jaggyk ugyanis teljes valójukban tárulnak elénk, amelyek egyes játékok esetében annyira feltűnő hatást keltenek, hogy lelki szemeinkkel akár vajas kenyeret is kenhetnénk velük. De a PS2 az a konzol is szerintem, ahol a leginkább kiütközik az, hogy a CRT tévék képe bizonyos értelemben élesebb, élettel telibb képet ad a digitális kijelzők (relatíve) patikarideg megjelenítéséhez képest. Hiába lehet amúgy nagyon éles képmegjelenítést elérni komponens kábelekkel, mégsem ér fel ahhoz a vibránsabb, elegánsabb összképhez, amit az ember egy CRT tévével megtapasztalhat, amiről akár eszébe is juthat az a high-tech érzés, amit gyerekként tapasztalt meg. Mintha egy extra textúraréteget kapna még a legsilányabb játék is, a már annak idején is elismerésre méltóan kinéző címek pedig még inkább állni fogják a idő vasfogát, ha az ember még nem vedlett át túlérzékeny, mindentől 4K-t és RTX-et elváró grafikai homoszexuálissá. Túlzás lenne azt mondani, hogy lapostévéken döglöttnek néznének ki a PS2-es játékok, de csuklóból zongorázni lehet a különbséget még a konzol legelső játékával, a Ridge Racer V-el is. Mármint azzal az RRV-el, ami már 2000-ben hírhedté vált a kimondottan sok jaggy miatt, amit még a CRT tévék sem tudnak annyira elmosni, de még mai szemmel is azt az üzenetet hordozza a látványvilág technikai oldala, hogy igen, megérkezett a PS2, eljött a jövő egy újabb állomása. 

Eddig ugyan a CRT-vel párosítottam össze a PS2-őt, de PVM-en sem csúnyább a látvány, sőt! Itt jön talán a leginkább az, hogy a PVM egy sidegrade. A jaggyk ugyan jobban kivehetőbbé válnak így, a CRT megjelenítés előnyei azonban így sem vesznek el, és a cikk elején említett rendezvényes szemléltetés is itt állja meg a helyét leginkább, itt érezheti az ember leginkább azt, hogy mennyire impresszívnek tűnhetett egy játék a maga korában.





Push Start Button


Szóval igen: nem a legolcsóbb mulatság, nem is képvisel megkérdőjelezhetetlenül hatalmas technikai fölényt a CRT tévékhez képest, de aki úgy találja, hogy érdekli ez az alternatíva és meg is tudja engedni magának, azt csak biztatni tudom arra, hogy nézzen utána néhány, CRT-vel való képes összehasonlításnak. Ezzel, és reálisan kezelt elvárásokkal felvértezve pedig döntse el, hogy megérné-e neki a dolog, mert ha nem is letten elvakult hívője a PVM-nek, azt semmiképpen sem mondanám, hogy csak egy kipukkadásra váró lufi lenne.