Syphon Filter: The Omega Strain

Avagy igen, ez az a franchise, aminek a gyökerei a köztiszteletnek örvendő Bubsy 3D-ig vezetnek vissza, hiszen annak a játéknak a fejlesztőcsapata kapott egy esélyt a Sonytól arra, hogy bizonyítsanak, és az eredmény egy mostanra elég kopottacska, de a korához képest így is kellemesen jó TPS lett (meg egy Bend Studióra való átkeresztelkedés és egyben Sony partnerré előlépés a fejlesztők számára). Aztán a sors a PS1-PS2-PSP hármason keresztül vezette végig a franchiset, és a kézikonzolon ért, látszólagos halála óta a Bend is más vizekre evezett, hiszen legutóbb a PS4-es Days Gone-t is ők rakták össze. Úgy igazán konkrét tapasztalatom csak az SF1-el, és a 3 elejével volt eddig, úgyhogy egy "nextgen" élményre bőven kapható vagyok, pláne ha még jól is fog sikerülni.



The Witcher 3: Game of the Year Edition

Annyit érdemes tudni rólam, hogyha van legalább egy olyan játékzsáner, amivel szemben az esetek túlnyomó többségében a legőszintébb semlegesség fog el, akkor az a WRPG, avagy Nyugaton készült RPG. Még csak nem is arról van szó, hogy akkora JRPG fan lennék, hogy fenn hordom az orrom a WRPG-kel szemben (főleg, hogy lesz a listában egy JRPG is, és arról is lesz hasonló megjegyzés), egyszerűen sosem mozgatott meg ez a játékstílus azok alapján, amiket az évek alapján láttam róla, még ha azért a Deus Ex: Human Revolutiont azért végigvittem. Hogy akkor miért is vettem meg a Witcher 3-at? A legtopikálisabb és játék szempontjából önreferáló válasz az lenne, hogy "mert ez nem a Cyberpunk 2077, és nem fog felrobbanni a PS4-em miatta", de az őszintébb válasz szimplán az lenne, hogy ez a franchise sosem tűnt unszimpatikusnak, több olyan ismerősöm is van, aki szereti ezt a játékot és a sorozatot egyaránt, és ha már manapság viszonylag olcsón lehet venni, miért ne élnék a lehetőséggel? Hozzátehetném azt is, hogy érdekel az a faktor, ami a CDPR-et a játékos hobbi egyik babusgatott cégévé tette a pre-CP2077 időkben, de... nem nyomozás okán vettem meg a játékot, hanem mert játszani szeretnék vele, és olyasmibe fejest ugrani, ami eddig túlnyomórészt kimaradt az életemből. Leszámítva gyerekkori barátom rajongással teli anekdotáit, mert per pill a Witcher univerzum neki az alfa és az omega, ha fikcióról van szó.


Va-11 Hall-A

Nem ez az a JRPG, amit a Witcher 3-nál említettem, de a "nem vagyok lenéző köcsögarc, csak..." mondatsablont mégis előveszem idő előtt, mert az indie játékok intézménye án-blokk olyan, aminek tűzbe kéne hoznia a nem ritkán régebbi klasszikusokból való építkezés, és a sztereotíp AAA-hoz képest szabadabb kreativitás miatt, de az esetek többségében ez elmarad. Valamelyest egy kivénhett cukrászmester eseteként lehetne körbeírni, mert viszonylagos alap érdeklődéssel szoktam pölö a Nintendo "Nindies" eventjeit nézni, de nagyon sokszor nem érzem ezekben azt a fajta pluszt, ami arra ösztökélne, hogy igenis tegyem le a pénzt az asztalra, és vessem bele magam az élménybe. Ebbe beletartozik annak az esete is, amikor egy indie játék direktbe egy helyettesítésnek van szánva egy régi franchise számára, de az ettől eltérő esetekben is rendszerint jobban szokott érdekelni az inspiráció, és természetesen a "majom nézi, majom csinálja" indie trendek sem feltétlen szoktak bejönni (pölö a tipikus Atari-NES aesthetic, amit nyilván könnyebb kivitelezni, de a Shovel Knightra már a fülemen jött ki a matéria a látványától). Kivételek, mint mindenhol máshol, természetesen akadnak, és ebbe a körbe tartozik a bekezdés tárgya is, ami egy, a bartender szakmára, és az azon keresztül (is) való karakter interakciókra koncentráló Visual Novel, ami még cyberpunk témájú is. Ez utóbbi különben nem ritkán vörös zászló szokott lenni nálam, mert pölö a BubbleGum Crisis anime OVA is maximum azért cyberpunk, mert futurisztikus városban játszódik, van egy mindenek felett álló cég, és a zenei rész lefedi a '80-as évek citypoprocksynth skáláját, azon kívül meg -egy résztől hellyel-közzel eltekintve- csak a látvány győzelme a tartalom felett. Na ilyen nincs a Va-11 Hall-Aban, mert hiába inspirálta többek között az említett OVA is, a konkrét írás nem csak a karaktereket teszi összetetté, kedvelhetővé és nem meme értelemben különccé, de a társadalmi kérdéseket is olyan józan paraszti, de egyben átgondolt és gondosan megközelített formában tálalja, amit nem csak sok, ilyen téren mélyebbnek szánt cucc irigyelhetne meg, de nem kevés valódi emberek is, akik számára a szocio-politika egy 1-es és egy 0-ás, a fekete és a fehér kérdése dönti el, és közel sincs annyi rálátásuk az életre, hogy fajsúlyt képezzenek az okosnak vélt szavaik.

De hogy a vélemény sarokból egy kicsit visszakanyarodjak, ez a játék már megvolt Switchen digitálisan, de Chewie el akarta adni a fizikai PS4-es példányát, amiben nem csak az angol nyelv van támogatva a japáni régiós eredet ellenére, de annyi plusz faktor is van, hogy van egy fizikai példányom most már. Megérdemli, ennyi a történet.


Death Stranding

Arra nem emlékszem, hogy hat évvel ezelőtt ilyenkorra befejeztem-e már a Metal Gear Solid V: The Phantom Paint, de ekkora valószínű már gyökeret eresztett bennem az a csalódás faktor, amit a játék sztorija és szerkezetének a hiányosságai okoztak - nem csak Kojima és az MGS közötti, megsínylett kapcsolat jelei látszódtak rajta, de Kojima és a Konami viszálya is. A három fejezetből álló játék ugyanis a mai napig csak két fejezettel rendelkezik, és a történetírásra is leginkább az elvesztegetett lehetőségek, és az inspirációk meg nem értése jelentették a problémát. Ez rész kötötte volna össze ugyanis a prequel részeket a legelső, MSX-re megjelent epizóddal, amiben nagyon sok és nagyon súlyos történés mehetett volna végbe. Ehelyett talán két száltól eltekintve egyszerűen nem érte el a várt-remélt hatást a játék, és ezen az sem segített, hogy pölö a Mad Max 4-ből átvett, a főszereplő karakterét non-verbális dolgokból összerakható megközelítést is javarészt a semmi jellemezte, ami finoman szólva *kurva gáz* egy olyan franchiseból, aminek a karakterei közül nem kevés a játékos hemiszféra egyik közkedvenceinek számítanak generációk óta. Én meg akármennyire nem vagyok pro spíiler a Metal Gearben, de így is mondhatni a részemmé vált a franchise a 2006-ben megismert, PC portos MGS1 óta, így hát egy gameplay terén nagyon, nagyon játékot kaptam 2015-ben, de egyben olyat is, ami végképp megrendítette a hitemet Kojimában: annyira, hogy nem voltam biztos abban, hogy a következő projectjét, a bekezdés tárgyát egyáltalán meg fogom-e venni valaha. Most majdnem 2021 vége van, és, hát, csak megvettem egy példányt belőle - pontosabban azt a példányt, amitől Silver(/CelebroPony) meg akart szabadulni. Jövő csütörtökön fogom is majd streamelni, és kicsit sem hazudok azzal, ha azt mondom, hogy marhára érdekel, hogy mit hozott ki Kojima az MGS/Konami börtönből való szabadulás után.


Xenoblade Chronicles 2

Na, *most* lesz szó arról a JRPG-ről, amit a Witcher 3-nál említettem (ami egyébként egy bontatlan fóliás darab volt, amit Chewie adott el): hiába számítok bizonyos szempontból weaboonak, a JRPG műfaj mint olyan mégsem olyan, ami könnyen el tudja nyerni a kegyeimet. Nem azért, mert utálnám, hanem mert az az állatfaj vagyok, akinek akármilyen ezoterikus okból is, de *nagyon* apellálnia kell neki egy műfajt képviselő játéknak ahhoz, hogy ne csak ne dobjam egy idő után, de viszonylag ütemes tempóban is vigyem végig. Sőt, van amikor az egyikből nem is feltétlen jön a másik, még akkor is, ha amúgy semmi értelmes oka nem lenne, vagy rámutatható hibából fakadna. Az XB2 meg pont ilyen, mert iszonyat lassan haladok vele, de minden sessionnél konstalálom, hogy a szándékosan '90s/2000-es kaland animékből építkezés, meg maga a konkrét gameplay loop azért csak passzol velem - faramuci helyzet, de még így is előnyösebb pozícióban van, mint például a Minden JRPG Utálót Meghódító Chrono Trigger vagy Final Fantasy 7, amiket viszonylag hamar ejtettem, akármennyire köztiszteletnek örvendő címek. A Nintendo hemiszférával jobban ismerősek valszeg tudják, hogy Nintendós körökben egy kissé cinkes kedvelni ezt a játékot (főleg az első részhez képest), de az ember elsősorban magának vesz és játszik játékokat, úgyhogy hiába van meg digitálisan, annyira azért tetszik, hogy egy fizikai példányt szívesen lássak a polcon.


Alpha Protocol

Bizonyára mindenkinek van legalább egy olyan dolga, amit szívesen kipróbálna akár holnap, de mindig akad olyasmi, ami ott akkor jobban érdekli az embert, aztán mikor az eredeti dologra visszaterelődne a figyelem, addigra már régen az agy hátsó traktusába lett száműzve, és ott is marad addig, amíg egy véletlenszerű dolog fel nem idézi megint. Nos, az Alpha Protocol pont ilyesmi játék volt a számomra a kémes RPG vonal miatt, úgyhogy éppen itt volt az ideje annak, hogy végre vegyek egy példányt, és végre én is lássam hányas a kabát.


Silent Scope

Nem annyira fajsúlyosan, mint az Alpha Protocol, de a Silent Scope is nettó olyan cucc, ami mindig is érdekesnek tűnt, és pölö az 576 Konzolban is jó cikkek születtek róla, de valahogy csak nem jutottam el odáig, hogy kipróbáljak akár egy részt is a sorozatból. Viszont most már megvan az első rész, innentől pedig már csak az önön szorgalmának függvénye az egész. Nem számolok azzal, hogy a színtiszta mesterlövészes élmény terén le fogja rúgni a trónról a Sniper Elite 4-et, de nyilván nem kell mindennek a legjobbnak lennie - decensen szórakoztatónak lenni is bőven elég, és remélem, hogy a Silent Scope is ilyen lesz.


Ami nem volt játék, de élmény terén a loot részét képezi:

- Több mint húszan voltunk kint a bolhán, ami nem csak rekord a szerver szempontjából, de jól példázza azt, hogy egy jó szerver és egy jó alkalom mennyi embert össze tud hozni.

- Russell(/Darkcsillám/Gazor) burritója, mert életemben nem ettem még burritót, de azt a hatalmas, hideg, büdös, konyhából szó szerint mindent belevágott összevissza valamit, amit ő kapott, nem tudom másképp körbeírni, mint egy jó indokot arra, hogy úgy szálljak majdan a sírba, hogy burrito egy másodpercre se érintse a számat. Nem tudom hova kerülök halál után, de legalább a végső nyugalmam legyen zavartalan.

- Újfent megbizonyosodtam arról, hogy a bevásárlóközpontok pinceparkolói a középkori, tekervényes kazamaták modern megfelelői, mert ugyan nem én vezettem a kocsit, de abszolút megértettem DaN idegességét, mert tényleg nonszensz, ahogy ezek ki vannak alakítva.

- Zack legénylakása most is hasít, ideértve a diszkóbudit is.