Másfél hónapnyi kihagyás után ismét eljött a bolhapiac ideje, amire a szokásomhoz híven éberen (= per pill 28 órája ébren) és felkészülten (= valami olyan úgyis történik, ami bonyolultabbá teszi a töltött időt, jelen esetben a telefont azonnal lemerítő mobil busz/metró/anyámkínja jegy) érkeztem, de legalább nem csak ilyen értelemben hozta a piac a szokásos színvonalat. A társaság most is remek volt; most is lenyűgöző, hogy ezen a piacon echte tényleg minden megtalálható; és mivel keményen behatárolható vásárfia érdeklődéssel szoktam megközelíteni a vásárlási témát, így furcsamód jó érzés, hogy van az egész placcnak egy olyan szeglete, ami felé tényleg reménnyel fordulhat az ember. Ha változó mennyiségben is, de rendszerint szokott lenni legalább két-három, magamhoz szólítandó játék, és ez az amúgy vázlatosan jellemző mennyiség most tényleg annyi is volt. A Killzone 2-től, és a legutolsó PS3-as játékától ugyanis Zack-et szabadítottam meg, így tényleg csak három cím találta magát a táskámban, egy tízezres meg az eladói oldalon. Ez egyébként a legsoványabb lootnak számítana a legelső, májusi piacozásom óta, de legalább van valami egységesség a mostani felhozatalban: a 2003-2007 között tomboló, tinikori shooter mániám óta nem volt egyszerre ennyi, számomra újnak számító lövöldés cím, ami révén egy igazi, amerikai karácsonyt adományozhatok a játékos polcnak. 

Egyelőre, mert karácsonyi akciók révén szerintem úgyis találok még olyasmit, amit nem annyira lehúzós pénzmagért meg lehet venni, de ezért cserébe ez a bolhalootos cikk rögtön nem egy, de két extra kategóriával gazdagodhat, mert volt két játék, amiről nem hittem volna, hogy kapható lesz a piacon, de azokról majd a maguk idejében. Most essék szó a kurrens lootról, amik közül az első lészen a:

Medal of Honor - avagy igen, ez az a játék, ami a '90-es évek végén kirobbantotta a Második Világháborús játékok özönét, a Call of Duty is ennek a franchisenak köszönhetően egy absolute unit mamut, és amihez a későbbi MoH részeknek nincs túlzottan sok köze. Nincs, mert a 2004 előtti MoH-ok érdekes, talán még formabontó keverékei is voltak a tipikusabb nagypályásabb lövöldözésnek és a titokban-csendben végrehajtott feladatok listájának, nem mellesleg pedig ez volt a maroknyi játékok egyike, amiket egyik régi haverom PS1-én játszottunk a 2000-es évek elején. A legtöbbet a Driver első részével játszottunk, de két-három pálya erejéig a MoH is becsúszott, és éppen akkora nyomot hagyott bennem a küldetésrendszerével és a remek zenei anyagával, hogy *legálisan* megszerezzem a legelső PC-s epizódot, a 2002-es MoH: Allied Assaultot. 

Biztosan mindenkinek van legalább egy olyan játéka, aminek szinte az összes jelenetét, az összes scriptelt momentumát fejből el tudná mondani és/vagy rajzolni, nekem pedig az Allied Assault pont ilyen játék volt. Még ma is közepesen tisztán emlékszek a játék nagy részére, de annak idején az ágyból felverve el tudtam volna mondani oda-vissza a játékot, tehát semmi túlzás afelől, hogy iszonyat sokat játszottam ezzel az epizóddal. Teljes végigjátszás, vagy csak egy-két pályányi gyors szeánsz, tökmindegy - egyszerűen nagyszerű volt a játék, és mivel az első részt nem játszottuk végig annak idején, gondoltam megér annyit az a nosztalgia, hogy 1000 hungaro-sékelért elhozzam.



Uncharted 2: Among Thieves Remastered - előirányzom, hogy ezt 2500 pengőért vettem meg, mégpedig azért, mert jobb akciók keretén belül ennyiért megkapja az ember a PS3-as, remasterelt triológiát is. "Akkor minek vetted meg...?", jöhetne a kérdés, a válasz meg egyszerű: az első rész őszintén szólva nem érdekel, a U2-vel kimondottan kellemes emlékeim vannak, és egy önálló, U3 remastert biztosan potom pénzért hozzávágnak mostanság az emberhez.

Tényleg, kellemes csalódás: a PS3-as triológiából egyedül a második rész volt meg korábban, amit 2011-ben vettem egy barátom ajánlására, és meg kell hagyni, nem vártam ennyire jó összképet. Pont azért nem, mert negatívan sztereotíp, modern Sonynak tűnt a játék (filmszerűség üldözése, nem annyira megkapó játékmenet és szavatosság), és retroaktívan vicces, hogy a "szinte minden jelenetbe kell egy viccesnek/tökösnek, komolytalannak szánt beszólás" írói stílust a Marvel Cinematic Universe azóta abszolút klisévé tette, mégha az U2-ben ez még a tűrhető, de kevesebb is lehetne belőle megvalósítás érvényesül inkább.

De a lényeg, a játékmenet, az más tészta. Addig számomra a Vanquish volt a #1, ha 3D-s, lövöldözős játékról volt szó - legfőképpen azért, mert talán az testesítette meg a legjobban azt a lendületes, és odafigyelést meglepően szigorúan igénylő hatásérzetet, amit 2D-s run n' gunok terén a Contra és a Metal Slug neve fémjelzett. Az Uncharted 2 ehhez képest jött, látott, és bebizonyította, hogy a Resident Evl 4 és Gears of War (és a Kill.Switch) kijelölte TPS nyomvonal mellett és túl is van élet. A főszereplő lazább, "rugalmasabb" fizikáján érződött a Naughty Dog platformjáték tapasztalata, a Death to Rights-nál kompetensebben kivitelezett lőfegyveres-pusztakezes harc kettőse nagyszerűen kiszolgálta a cover shooterekhez képest mozgalmasabb, aggresszívebb hozzáállást támogató játékstílust, és a fegyvereket is jól esett használni-váltogatni. Mindezekkel együtt habár az Uncharted 2 egy konzervatívabb TPS játék a Vanquish mellett, de remek példája annak, hogy olykor tényleg csak a kivitelezésen múlik minden - emellett pedig lehet a játék egy turbo-Indiana Jones cover shooter, amibe annyi jópofának lenni akaró faktort nyomtak, hogy az MCU azóta is lehet innen lesi a könnyed karakter írási trükkjeit.


Killzone 2 és Killzone: Shadow Fall - ezt a kettőt egybevonom, és nem csak a nyilvánvaló rokonság miatt: mindkettőjükre igaz, hogy habár a Killzone 1 és a Killzone Liberation nem váltott ki belőlem erősebb érdeklődést a franchise iránt, mégis volt három Youtubeos videó, amely ezt gyökeresen megváltoztatta. Ezek közül az első TheGamingBrit egész franchiset átívelő visszatekintője, a második a Digital Foundry berkeiben dolgozó John Linneman készítette technikai elemzés a K2-ről, a harmadik pedig egy szintén DF-es videó, amiben Linneman és két kollégája a PS4-et bemutató, 2013-as, Sony E3 konferenciát járja körbe, amiben szerepelt a Killzone: Shadow Fall is. A második videó nyilvánvalóan inkább a K2 technikai oldaláról győzött meg (és nem mellesleg ma is szép játék, javarészt az art direction miatt), de az első és a harmadik videó magáról a gameplayről győztek meg. Arról, hogy a Killzone egy lassabb, de emiatt, az fegyverek kidolgozottsága, és az ellenfelek sérülési módszerei miatt kiemelkedő FPS sorozat, amiben a második rész a hagyományosabb, jelenetről-jelenetre haladós modellben látszik jeleskedni, míg a Shadow Falls a nyitottabb pályatervezésben mutat fel figyelemre méltót. Bár a Shadow Falls esetében talán inkább a linkelt videó a figyelemre méltó, hiszen John jó véleménye kisebbségben van azokéval, akik szerint a sorozat legjelentéktelenebb részéről van szó - az ő ízlését pedig elegendő szinten hasonlónak tartom az enyémhez ahhoz, hogy 3500 ungarische-frankért egy esetleges jó játékot tudjak magaménak.

Apró adalék, hogy a K2-t már kipróbáltam az ingyenes játék kipróbálásra tartott, igény esetén szoba radiátor fat PS3-on, és igen, hozza mindazt, amit a fenti úriemberek videói tükröztek. Úgyhogy akár Zack-től vettem volna meg, akár a piacon árusított példányért gomboltam volna le érte pénzt, úgy érzem, hogy egy finom dolgot készülök bepótolni.


Na de most, zárásképpen a két új kategória.

A játék, amiről nem tudtam, hogy létezik, de jópofa faktoid (Magical Knight Rayearth)




A játék, ami annyira baszott mód niche, hogy nem is értem, mit keresett a piacon, de bár egy jobb részét hozták volna ki (Umihara Kawase Bazooka!)