A januári bolhapiacot ugyan ki kellett hagynom meló miatt, azonban a mostanira már tudtam csatlakozni, és ilyenkor valahol természetes, hogy az emberben jobban felerősödik az a bizonyos "ez kéne, meg ez kéne, ó, erre is pénz, jöjjön ez is, a kurva életbe" gondolatmenet. Eme felütést apropóját az a két dolog adja, ami a bekezdés fölött van - igen, ez volt a legelső bolhás vizitem, ahol nem fért el egy képre a loot, hanem két képre kellett osztanom a fényképezést. Pedig abszolút nem úgy vágtam neki Budának, hogy echte hülyére vásárolom magam, de a nap végén egyáltalán nem bánom. Pláne, mert most tényleg szinte csak olyasmit vettem, ami nem ott akkor tetszett meg, hanem beütött a veretes "10-20 évek után jó volna már ezekkel játszani" gamurr ösztön. Na meg az extra munkákban gazdagabb hónap után csak élvezze már ki az ember a gürizése gyümölcsét, kevesebb aggódva amiatt, hogy a külföldi játékáraktól meglódult itthoniak túláraznák a portékát, mert amúgy ettől vagyok herót-pozitív. Ezért is tetszik, hogy a hatodik és a hetedik konzol generáció már számítanak olyan réginek, hogy az ezres összegek alsó felére vannak belőve a játékok árai. Ami tekintve, hogy a "naprakész" konzolbirtoklás terén a hetedik generáció volt számomra a debüt, ezek a piaci vizitek egyben bepótlásnak is számítanak egy olyan érát érintően, amikor a játékok még 15 ezer hungarojen körül mozogtak.

Az eszmefuttatáshoz nyilván amúgy se lenne köze a Bubsy 3D-nek, mert magamtól inkább a spanyolnáthát venném magamhoz a játék helyett, de mégis a fotóra került, mert voltaképpen egy Benfact általi szülinapi ajándék volt, amit a múlt hónapi hiányzás okán csak most kaptam meg, de még egyszer köszönöm! Na meg magamnak az ösztönös látnoki képességet, mert amint megtapintottam a dobozt, és egy PS1 tokot éreztem, csakis két eshetőségről lehetett szó. Vagy kapni fogok egy Bubsy 3D-t, mert a bubzáj iránti, burkolt szeretetem okán megilletett a címer, vagy kapni fogok egy Vanishing Pointot, mert mint a herpesz, addig nem vagy egy csoport tagja, amíg neked nincs belőle egy.

Na de ennyi felvezetés után jöjjék a lényeg, avagy játékonként pár szó bizonyítvány magyarázat arról, hogy miért nem volt elég egy forduló a Colin standjánál.


- Trials of Mana

Avagy a felhozatal egyetlen Nintendo gépre vett játéka, amit kis túlzással tényleg a piac hevében vettem meg - mert hogy ennek az eredetijével nem játszottam, de egy késői generációs SNES játékhoz méltóan szép pixelgrafikával vonzóbb lenne, mert egy mostani szinten középszerű 3D-s köntösben. Akkor mégis miért vettem meg? Hát... ja, piaci hév, és az, hogy a Switchnek a hardver korlátok ellenére is jobban állnak valahogy ezek a "kisebb" játékok, amiket az ember csak elindít, és minden erőfeszítés nélkül rögtön át tudja adni magát nekik. De legalább az SNES OST is benne van a remake-ben, ami jó dolog, mert késő SNES-érás Square remekül értett az SPC7000-es hangchip idomításához.



- Spider-man 2

Avagy Szpúderman, avagy "nem a Toei-féle tokusatsu sorozat, de ez is megteszi". De még mennyire, mert már jó ideje tudom, hogy az összes Pókember játék közül ennek (és az első PS1-esnek) van a legtöbb kultusza a geek szférában, és habár gondolom a PS4-es játék nem kevés vonatkozásban felülmúlja, a gen6 felé van annyi, erősebben meglévő vonzalmam, hogy inkább a patinás második moziadaptációval játszanék először. Maga a GTA formula már a San Andreas óta rendszerint hidegen hagy, de a.) ez nem GTA, és a játék kihasználja Spidey képességeit tehát eredendően másabb élményt ad, és b.) az összes nyugati szuperhérosz közül Spidey (és Batmannek a TAS változata) jön be a leginkább, tehát mint árukapcsolás is olyasmihez kötődik, amihez van bárminemű kötődésem.



- G-Police

"G-POLICE, SHÓV JÓR G-SZPOT LOIJSZENSZ" - mondta volna a Psygnosis, ha egy Monty Python szkeccsből lépebb volna elő a játék. De nem abból lépett elő a játék a számomra, hanem egy sokkal prózaibb okból: a Psygnosis véleményem szerint nem tudott olyan játékot csinálni, ami legrosszabb esetben is ne lett volna érdekesség, és habár ezzel még nem játszottam, bízok benne, hogy a cég jobb arcát fogja mutatni.



- Rayman Revolution

Avagy a játék, amit először nem akartam megvenni, és szimplán azért, mert valami irreális okból kifolyólag jobb ötletnek tűnt, hogy inkább a Dreamcastes verziót írjam majd ki és játsszam valódi hardveren. Azonban egy Chewie általi gyors meggyőzés után mégis a PS2-es változat landolt a táskámban, ami -elvileg- a tartalmilag leginkább gazdagabb verziója a játéknak. Abból a szempontból mondjuk így is-úgy is gazdag élmény lett volna, hogy a Rabbids előtti Raymanek közül egyedül a Rayman 3-al játszottam, és sokszor hallottam-láttam, hogy a playtestingtől javarészt mentes első rész után a második egy míves korabeli platformer hírében áll, és biztos vagyok benne, hogy jó eséllyel be fog jönni a játék. Inkább ez, mint az Infogrames akkori játéklicenszei, amik közül a Tin Tin pölö szimplán a francia Battletoads.



- Alone in the Dark (2008)

Vitán felül ez volt a legtöbb vajúdás után megszülető vásár, mert ezzel egyébként már tavaly ősz óta szemeztem, csak annyi volt a bibi, hogy a Colinék mindig az X360-as verziót hozták ki, és nem a kikalapáltabb PS3-as verziót, az AotD Infernót. De ennyi idő után meguntam a várakozást, és nem akarom felszenvedtetni a PS3-as port ISO-ját a dögnehéz szobaradiátornak is elmenő fat PS3-ra, úgyhogy mondhatni vérszemet kaptam, és most itt tartunk. Amit egyébként most sem bánok meg, mert példának okáért mostanában többször újranéztem a Retsupurae riffelését az első három játékról (ami videók egyébként még most is szórakoztatóak, és a Retsu páros jobbjai közé tartoznak), de minimme videója is felkorbácsolta az érdeklődésemet. És pontosan azért, mert megtetszett annak a romantikája, hogy a fejlesztők meg akarták ismételni az AotD1 formabontó mivoltát, és ennek szellemében minden olyan játékdesign ötletnek zöld lámpát adtak, amiket egy szerényebb nagyságrendű projectben visszadobtak volna. Nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hogy lesznek benne olyan ötletek, amikre a reakció egy "ezt hogy-é képzelted paraszt" lenne, de az a fránya romantika meg az ambíció, az sok mindenbe bele tudja vinni az embert.



- Peter Jackson's King Kong - The Official Game of the Movie

Ezt a bekezdést szeretném felvezetni azzal, hogy a játék címadója lehetőleg ne menjen japáni light noveleknek címeket adni, mert így is olyan hosszú és csavart névvel megvert novellák léteznek, amik a gyanútlan olvasó szemét leölik házon kívül, mint Kennedyt annak idején. Ezt félretéve viszont ez a játék azóta felkeltette a figyelmem, amióta az 576 Konzolban olvastam róla, és habár most is beütött az "érdekel egy játék, de akár 10-15 év múlva játszom csak vele" átok, ismét csak minimme egyik videója volt a ludas abban, hogy végre vásárlásra mozgósítottam az akaraterőmet. Aminek örülök is, mert a játék fejlesztése szempontjából iszonyat szimpatikusnak tartom, hogy Jackson személyesen Michel Ancelt, a Rayman és az Beyond Good & Evil apukáját kérte fel a játék fő emberének, konkréten az BG&E hatására. Állítólag elég jól össze is barátkoztak az urak, és játékok terén is hasonló nézeteket vallanak, így olyan jellegű "sztárstábnak" hat a játék emberi háttere, mint amikor a 8/16-bites érában bőven elismert designerek és csapatok kaptak melót licenszelt játékok készítésére. A King Kong esetében az immerzívebb FPS mivolt további olajat önt a tűzre ilyen téren, úgyhogy ezt el kellett hoznom.



- 50 Cent: Blood on the Sand

Aki megvádolna azzal, hogy én értek a raphez és az azt övező kultúrához, azt szimplán kiröhögném, mert a rap, mint zenei műfaj mindig is messze állt tőlem. Nyilván voltak olyan számok, amiket én sem vetek mert, mert igenis születnek jó darabok a műfajban, de az esetek többségében sem a műfaj általános jellege, sem az azt övező, nem ritkán önteltnek és emberileg felszínesnek ható nugger kultúra nem szimpatikus - így maradok az "óvatos érdeklődő" territóriumban, és inkább bízok azok szavában, akik jobban otthon vannak a műfajban. De hogy akkor mégis miért vettem meg ezt az 50 Cent játékot, annak egyetlen oka van: Chip Cheezum, egy let's player a Something Awful fórumáról, aki csinált belőle egy let's playt, és az alapján egy furcsán kedvelhető játék képe tárult fel. Az egy dolog, hogy az egészről lerí 50 Cent bájosan bugyuta self-insert szándéka, másrészt mint TPS is egy korrekt, kevésbé passzívabb játéknak jön le, ami ugyan nem éri el a Vanquish dinamizmusát, de ettől még egy meglepően tisztességes próbálkozásról lehet szó.



- Moto GP3

Igen, ez a Namco-féle Moto GP, és az ez esetbeni vásárlásnak is egy nagyon mélyenszántó oka van - nem tűnik annyira távolra esőnek a Ridge Racertől (pontosabban az R:Racing Revolutiontől), az RR-t szeretem, a Moto GP3 mindig is szimpatikusnak tűnt, így adódott, hogy ezt is viszem magammal. Nem mellesleg ez a cikk egyetlen játéka, ami nem a Colintól való, hanem a piac bejáratától nem annyira messze lévő, szőnyegen áruló fickó felhozatalából vettem meg.



- Bully: Canis Canem Edit

Nem tudom, mennyire számít vallomásnak, de az utolsó, általam játszott Rockstar játék a GTA: San Andreas volt, és pontosan azért, mert addigra megcsömörlöttem a GTA-tól. Az első rész ügyetlenke volt, de élvezetes, a második ennek csiszoltabb és hangulatosabb változata, a GTA3 méltán mérföldkő volt a játékok általános történelmében, a Vice City pedig ennek afféle expanziója volt, ami kijelölte a franchise jövőbeli irányát. Aztán jött a San Andreas, és... elmúlt a varázs. Valahogy nem adták magukat a küldetések, a zenei választék sem jött be, grafikailag is csúnyácska volt, és a stat növelős oldal egy téglával magasabbra rakta a rakást, így innentől kezdve egy Rockstar cuccal sem játszottam. Ez volt 2005-ben, és habár sok, nagyon sok jó szót hallottam-olvastam az azóta készült játékaikról, ott és akkor lejött a függöny a Rockstarnak a számomra. Aztán most 2022-őt írunk, és megvettem a Bullyt - miért? Mert a "GTA, de iskolában" felállás érdekes, és olyasmi szegletet képvisel a Rockstar portfólióban, amibe mintha azóta sem nyúltak volna vissza. Aztán majd elválik, hogy azóta meg tudok-e nyílni a cég felé megint, de hé, a konkrét lehetőség most már megvan.



- Medal of Honor: Vanguard

Nostalgia pick? Naná, hiszen a Medal of Honor: Allied Assault tinikorom egyik meghatározó játéka volt, a PS1-es első rész is szimpatikusnak tűnt a havernál játszott idő alatt, a GBA-s MoH: Infiltrator pedig korrekten Amiga-szerű játék volt, és habár a többi részhez nem volt szerencsém, azt nem egyszer hallottam, hogy az első hetedik generációs rész, az Airborne hajazott az első MoH-ok hangulatát idézi fel. A Vanguard pedig mindig is ennek a hatodik generációs (= PS2 és Wii) kistesójának tűnt, így evidens, hogy meg fogom próbálni a szerencsémet ezzel a résszel.



- Hitman Contracts

Ezzel a Hitman résszel PC-n már játszottam, de gondoltam, jó volna lenni egy valódi példánynak is - már csak azért, mert a régi Hitmanek közül szerintem ez volt egyrészt az első igazán jól működő, mai szemmel is jó epizód, másrészt az általa betegességet egyik másik rész sem utánozta le. Kiváltképpen nem az új triológia, de azok amúgy is másabb irányba kacsintgatnak hangulatilag, és habár azok a részek talán felülmúlják a Contractsot, de ez az maga korában elért teljesítményből ne vonjon le semmi sem.



- Resident Evil 7: Biohazad

Sosem vallottam magam hardcore RE fannak, inkább csak casual kedvelője voltam a szériának: csak az első négy számozott résszel játszottam, és habár mindegyikük kisebb-nagyobb mértékű változással vitelezik ki az RE1 által lefektetett formulát, még így is megvan bennük az a túlélő horrora és puzzle megoldó gameplay loop, amit nem mondanék teljesen én-területnek, de kedvelni így is kedvelem és tisztelem a szériát. Bizonyos mértékben zavart is az a bugyutábban akciódúsabb vonal amit a sorozat az RE4 után felvett, így ezért is hatott furcsának az, hogy az RE7 nem csak visszatérni akart az első részek hangulatához, de még FPS nézetbe is teszi a játékot. Ez a bravúr a "kicsit techdemó jellegű, de attól még jó" általános reakciót váltja ki a játékot befejezőkből, így jó okom van hinni, hogy nem lesz mellényúlás ez a vétel.



- Resistance: Fall of Man

A cikket lezáró két játékot azért is hagytam a végére, mert van egy másik franchise, ami bizonyos értelembe összeköti ezeket - mégpedig a Killzone. A Killzone, ami a PS2 érából indulva a Sony egyik cégérévé nőtte ki magát, és habár maga Sony szerette volna Halo-gyilkosnak beállítani, a valamelyest ügyetlenke KZ1 után a KZ2 egy remek, a 2000-es évek Második Világháborús FPS-inek örökségéhez hű és méltó FPS, ami szerintem joggal kapott elismerést és emelte fel elismert(ebb) státuszba a franchise-t és a fejlesztő Guerillát egyaránt. Ehhez a Resistance-nek csupán annyi köze volt, hogy ez a sorozat volt a Sony második zászlóvivő FPS-e, és habár a második és harmadik Resistance már a modernebb Call of Dutyk felé látszanak elmozdulni, az első rész emlékeztet engem a KZ2 által képviselt, jó értelemben pár évvel azelőtti színvonalat felidéző stílusára. Az eléggé "laposnak" ható megvilágításért mondjuk kár, de el tudom nézni azzal, hogy nagyon korai PS3 játék volt, tehát effektíve egy felcicomázott PS2 játékról is lehetne szó.



- Horizon: Zero Dawn

Ha a Resistance-nek picivel csavarosabb kapcsolati pontot adok a Killzone-al, akkor a Horizonnak semennyi sem kell: a KZ-t is, és ezt is a Guerrila készíttette, és habár a decemberben vett KZ: Shadow Fallal még nem játszottam, valamiféle törést biztos okozhatott a Gurelliának, hogy azóta egy Zelda: Breath of the Wild és Monster Hunter kombószerűséggel próbálják meg a szerencséjüket, de a Colinnál viszonylag jó áron adták, úgyhogy gondoltam, miért ne. Legfeljebb utólag dől el, hogy több KZ-t akartam volna, több Horizont akarok, vagy egyszerre a kettőt.