Ezzel a bolházással lett egy éve annak, hogy annyira megtetszett a Vulkáncápa genggel való piacvizit ötlete (és az IRL összejövetel ezáltali lehetősége is), hogy legalább egyszer ki akartam próbálni, mégis mit kínál az ország bolhapiacának vadnyugata, ahol elvileg minden kapható. Nos, azt valóban nem lehet mondani, hogy semmit nem árulnak ezen a piacon, mert szerintem a T-Rex csonttól kezdve a Második Világháborús német fegyvertervekig van minden, amit eladni hoznak az arra vállalkozók, és ez szerencsére kihat a videojátékokra is. Legalább 15 éve kő konzolos emberként mondhatni szűkre szabott a piacnak azon szeglete, ahol leselkedik rám a pénzköltés konkrétabb veszélye (=a "csík", ahol Colinék árulnak), és habár néha szívesen űzném az alkudozás ősi sportját, és rendszeresebben is frissülhetne a kínálat, de így is megérték az eddigi vizitek. Éppen annyira üti meg a kínálat az "itthon borítékolhatóan gyakrabban előforduló címek, alsó-közepesen decens váratlanabb címekkel megszórva" meghatározást, amiért mindig egészséges kíváncsisággal várom az ahhoz a standhoz való megérkezést. Általában, mert a mostani alkalom egy órával korábban, reggel 8-kor való kezdése okán gondoltam, hogy ha már úgyis lekésem a piactúrát elindító, a konkrét hely előtti találkát a szokásos fél-háromnegyed 9-re való érkezés miatt, akkor miért ne kezdeném a napot az egyedüli standnál, ami amúgy is konkrétabban érdekel?



Ez meg is volt, most is volt találni való juego, és mint kiderült, jó is, hogy ott kezdtem - Pont távozáskor, a szokásos piacbandukolási iránynak vissza indultam el, amikor először Benfacttel akadtam össze, majd pedig az illusztris társaság többi részével, és itt jönne a "sztori" második része, ha előre akarnék sietni. De nem akarok, mert pont két játékhoz köthető az évforduló fricskája, amikre majd rá fogok térni, amikor rájuk fog kerülni a sor. Na de akkor vágjunk bele, nem feltétlenül a képen látható sorrendben:


- God of War 3 Remastered: Ha jól emlékszem, olyan 2011 környékén vettem meg PS3-ra a God of War HD Collectiont, ami -a címéből adódóan- egy HD remaster kollekció volt, melyben a sorozat első két, PS2-es epizódja található, emlékeim szerint jól kicsinosítva. "Proletár-brawlernek" hívni ezeket elég nagy sznobság volna úgy, hogy azért én sem vagyok egy zsonglőr az ilyen játékokhoz, de a harcrendszer által kínált lehetőségek, és az általános látványos platformerkedés - véres/brutális harc kettőse mindig is azt sejtette velem, hogy ez inkább a nagyközönség felé szánt franchise, és habár azóta nem GoW-oztam, de semleges, a pozitív felé kicsit kilengő értelemben gondolom ezt. Látványosnak mindenképpen látványosak, a HD kezelés révén még inkább szebb lett a kollekció két játéka, és egyszeri popcorn ütök-vágoknak abszolút korrekt címek, tehát nem igazán éri rossz szavam a háza elejét. Ezért is vettem meg hát a GoW3 Remastert, mert egyrészt gondoltam, hogy PS4-en (konkrétabban most már PS5-ön) sokkal jobb formájában mutatkozhat meg a játék, másrészt pedig sokszor hallottam, hogy a GoW3 egy kivételesen jó harmadik rész. Konkrétan nem csak az epikusság fokát strófolja fel a széria állítólagos legmagasabbjára, de szinte hibátlanul is képes kivitelezni azt, ami arra engedne következtetni, hogy ez a nyugati Asura's Wrath ebből a szempontból. Ami szép volna, szó se róla, de már az is szép lenne, ha tényleg jó harmadik rész lenne, mert furcsamód a Sony nyugati franchise-ainak megvan az a szokása, hogy alulmaradnak a második, közönség kedvenc részekkel szemben, de a GoW esetében nem ritkán bök a nép a 3-ra, mint a csúcsra. Hogy ez szerintem igaz lesz-e, az majd elválik, de ha más nem, a Kratos-féle SZÚSZ biztosan örökbecsű lesz ezúttal is.


- Ratchet & Clack 3: Sony franchise, nyugati, és ráadásul harmadik rész? Ó-ó. Vagy talán nem annyira, esetleg. Mindenesetre ez is megosztotta a népet, mert míg állítólag az első két R&C színtisztább run n' gun n' platformer cuccok voltak, addig a 3 visszább vette a platformer faktort, és inkább a run n' gunra helyezi a hangsúlyt. Külső szemlélőként sejtem, hogy mi okozhatta a megosztás okát, hiszen el tudom képzelni azt a szituációt, hogy maga a fegyverek használata és a harc önmagában szórakoztató volna, de nem feltétlen vinné el a játékot a hátán a platformerkedés kellően hathatós segítsége nélkül. De azt is simán el tudom képzelni, hogy csak a több fegyverhasználat nem jött be sokaknak, amit viszont nem feltétlen bánnék, mert ha elég magasan ülne a játék a third person shooterek "olyan, mint egy 3D-s Contra/Metal Slug" skáláján, az volna körülbelül a legjobb ajánlólevél a számomra. Azzal ugyanakkor mégis csak tisztában vagyok, hogy egy 2000-es évekbeli mascot platformertől várom ezt el, így ha óvatosan is, de bizakodó vagyok a játék irányába. Már csak azért is, mert Golden Bolt csinált egy retrospective videót a játékról (és kvázi az egész R&C szériáriól is), ami alapján ugyan sajnálatos, hogy a crunch itt is felütötte a fejét, de a 2 órás videó alatt egy olyan játék rajzolódott ki, amiben tényleg lehet egy plusz.


- Burnout Revenge: Szégyen-nem szégyen, de tavalyig totálisan kimaradt nekem a Burnout széria, ám ezt a hiányosságot pótoltam egy tavalyi piacos vétellel a Burnout 3 képében, és amennyiszer hallottam/olvastam, hogy az Outrun 2-vel a generációjuk legjobb autóversenyes cuccai voltak, az azóta eltelt időben el is tudtam hinni, hogy miért. Az a sebességérzet, és az az ellenfél likvidálási rendszer, ami a játékban van, tökéletesen egyesült egy olyan versenyzős cuccá, ami a maga módján egy tényleg telitalálat formulát képezett. A college rock színeiben villogó OST mondjuk eléggé ahogy esik-úgy puffan kategória, de ez véletlenül sem von le a játék értékéből, ami joggal vált a generációja egyik klasszikusává, és ezért is landolt a táskámban a Revenge nevet viselő negyedik rész. Állítólag ez csak finomítása a formulának, semmint egy újabb hatalmas evolúciója, de vannak olyan szerencsés sorozatok, amik annyira sziklaszilárd alapokon nyugszanak, hogy elég időnként csiszolgatni rajta egy új epizód képében, és a harmadik rész alapján a Burnout is ilyen.


- Gran Turismo 3 és 4: Avagy a kocának sem nevezhető nem-vezető még mindig vezetni próbál virtuálisan, méghozzá azokkal az epizódokkal, amik a jelek szerint 200%-osan fellőtték a GT csillagát az égre. Mindig is az volt a benyomásom, hogy ezek voltak az első igazán "hi-tech" epizódjai a szériának, amit legfőképp három okból gondolok. Egyrészt, mert ezt a két részt nézve egyszerűen süt róluk, hogy amíg az első két rész mai szemmel szerény, de így is becsületes próbálkozás volt, a PS2, vagy inkább a hatodik játékgeneráció lehetőségei révén válhatott igazán maradandóvá, látványilag pedig bármi "de" nélkül meseszépnek. Másrészt, mert emlékszem, az 576 Konzol a 2001. júniusi számában tesztelte a harmadik részt, amivel kapcsolatban megakadt a szemem azon, hogy mennyi munka ment ennek a játéknak a fejlesztésébe, na meg persze 11 éves fejjel eléggé next-gennek is tűnt az egész eleve. A harmadrész pedig egy eléggé új keletű dolog, hiszen a Digital Foundry berkeiben tevékenykedő John Linneman nemrég csinált egy két részes retrospective videót a franchise első négy részéről, amiből a második konkrétan a PS2-es részeknek volt szentelve. John a tőle megszokott alapossággal és szakértelemmel járta körbe ezeket a részeket, és ismételten ki kell emelnem, hogy ez a két rész még mai is szemmel is nagyon szépre, és ami a legfőbb, nem elavultra sikeredett. Az már csak hab a tortán, hogy a Gran Turismo 4 esetében az 1080i-s képmegjelenítési mód is lehetséges, ami véleményem szerint remekül cseszi ki az ember szemét az akkora felbontás mellett jelen lévő interlace megjelenítés miatt, de így is hatalmas dologról van szó a játék korához képest.


- Armored Core 2: Avagy a mechák Gran Turismója, mert lényegében itt is azon van a hangsúly, hogy tuningold/szereld fel/csinosítsd a szekeret, és hajts végre küldetéseket, a Poliphony Digital helyett a FROM Software gondozásában. Igen, a Soulsbornekiro gyárosoktól, akik annak idején javarészt vagy saját szemszögű dungeon crawlereket, vagy Armored Core játékokat gyártottak, az AC2 pedig konkrétan a PS2 legelső évi kínálatának része volt. És AC-ből nincs is kevés, mert a számozott részek mondhatni generációkat jelentenek, és mindegyiknek volt legalább egy tartalmilag frissített folytatása-kiegészítő lemeze. Ennek megfelelően feltételezhetni lehetne azt, hogy az AC2 talán csupasznak számíthat generáció nyitányos pozíciója révén, de az évek alatt leszűrt benyomások alapján a mecha összerakós rendszer már ekkor is kimondottan érdekes volt, az OST-je akkori FROM-hoz méltóan eklektikus, és olyan összbenyomása is van a cuccnak, aminek egy része a mai napig egyedülállónak számít a sorozaton belül. Az igazat megvallva inkább koca-AC fan vagyok, de mind az AC3, mind az AC3: Silent Line, mind az AC: For Answer (negyedik rész frissített verziója) nagyon kellemes játékok, amik elég lebilincselően prezentálják és gyakorolják a mecha pepecselés részt ahhoz, hogy működjön nálam a formula, így kérdés nem volt afelől, hogy az AC2-t hazaviszem. És majd az Armored Core 6-ot is, ami elvileg készül, és remélhetőleg jövőre már meg fogja mutatni magát a világnak.


- Days Gone: Ez volt kétségtelenül a mostani felhozatal leginkább érlelt vétele, mert ugyanis sokáig rá sem hederítettem a játékra. Kis túlzással kimondottabban fókuszált erőfeszítés kell ahhoz, hogy egy modern, nyugati Sony játék lázba hozzon, és a DG addig a semleges zónában is maradt, amíg Chewie nem posztolt gameplay videókat Twitteren, amik alapján azért másabb lett az összkép. Sokkalta inkább hajazott a játék egy A vagy AA kategóriás, tényleg nagyszabású zombihenteldére, semmint egy patikamérlegen kimért, filmeket mímelni akaró játéknak. Aztán végül megvettem a játékot, és azt kell, hogy mondjam: igen, ez tényleg inkább egy AAA köpönyegben mutatkozni akaró A-AA kategóriás játék. Nehéz most így, futtában leírni és körbeírni, de hiába vannak benne AAA játékokból ismerősebb elemek is (pölö walk n' talk részek, tárgykreálás), az egész cuccot belengi egy bizonyos értelemben szerényebb, kisebb szabású benyomás. Ennek folyományaként maga játék is gyorsabb tempójú, a gameplayt jóval kevésbé visszaszorító produktumnak tűnik, és még maga a fegyverhasználat is szép velősre sikeredett. Az már csak apró fintora a sorsnak, hogy ugyanannak a Sony Bendnek a munkája a Days Gone, akik a Syphon Filter sorozattal is előálltak (tehát van gyakorlatuk TPS-ek terén), de ugyanannak is, akik a Bubsy 3D fejlesztőiből verbuválódtak össze, és tettek szert karrierre, mint Sony csatlósok.


- Gundam Versus: A kazal másik, eddig bepróbált játéka, és azért is lett ez a második, mert mindig is úgy értelmeztem, hogy a GV játékok lényegében a Bandai (mostanra Bandai-Namco) próbálkozásai arra, hogy mímeljék a Sega-féle Virtual-On sorozatot, ami konkrétan egy 3D-s, de TPS nézetű aréna harcos sorozat volt, amiben mechákkal kellett egymást legyűrni. Ez a koncepció 1:1-ben visszaköszön a GV-ben is, de talán az irányítás barátságosabbra sikerült, és *talán* a kombózási/cancel rendszer is összetettebb. Nyilván durva messzire vagyok attól, hogy ezt jól ki tudjam használni a gyakorlatban, vagy hogy konkrétabb benyomásom legyen a harcról, de az mindenesetre kellemes meglepetés, hogy licenszelt cucchoz képest a GV igenis igyekezni próbál. Nem csak a licensszel akarja eladni magát, hanem egy anélkül is kedvelhető, épkézláb aréna fighter cuccal akar előállni, ami *szerintem* sikerülni is látszik. Mondjuk azt le merem fogadni, hogy nem kevés DLC van a játékhoz, és a Gundam SEED szekcióban szereplő "magnetic characters" kifejezés is érdekes választás annak fényében, hogy a SEED egy elég keményen megosztó, és gyakran kigúnyolt kivetülés hírében áll.


- Silent Hunter 4: Wolves of the Pacific: Ritka alkalmak egyike, amikor PC játékot is veszek, mégha teljes mértékben a nosztalgia inspirálta is ezt a vételt. Általános felső tagozatban volt egy 3-4 évvel idősebb haverom, aki eléggé bele volt habarodva az SH3-ba, és habár a játszott időm mértéke eltörpült az őt játékának nézése/hallgatása/közben beszélgetés mellett, de így is egy nagyon jó, nem felületes játéknak maradt meg. Az sem volt elhanyagolható tényező, hogy az akkoriban dúló WW2 játék fan ízlésemnek amúgy is pont kapóra jött a játék, így nem volt kérdéses az SH4 mostani megvétele. Az nem tudom, hogy a fandomon belül milyen résznek számít az SH4, mert könnyen lehet, hogy ekkorra már rossz értelemben butítani akarhatta a sorozatot az Ubisoft, de bízok benne, hogy nem ezt tette.


- Command & Conquer 3: Kane's Wrath: Ha lenne a piacos túráknak egy "hirtelen mozdulattal megvettem, mert x, viszonylag egyszerű ok miatt érdekelt" díjkategóriája, azt ez a játék nyerné el most. RTS-ekkel amúgy is elég ritkán játszok, a C&C széria is totál ismeretlen nekem, és kerek perec megvallom, csak azért vettem meg, mert tetszik az X360 azon, korai időszaka, amikor úgy tűnt, hogy meg tudta idomítani konzolon az RTS zsánert. Nem mintha nem lett volna távolról szimpatikus a C&C széria nagyon régóta, de ja, effektíve potom pénzért volt árulva, úgyhogy gondoltam egye-bassza, jöjjön ez is.


- Dirge of Cerberus: Final Fantasy VII: A Square-Enix nem JRPG-t gyártott, hanem TPS játékot, ráadásul még a Gears of War előttről, de már a Resident Evil 4 után? Nagyon kimondottan specifikus időszakról van szó, és a net tanúsága szerint valamelyest felemásra is sikeredett a végeredmény. Ráadásul úgy, hogy a nyugati kiadásokon még javítottak is valamelyest, tehát mondhatni megismétlődni látszott az, amit a Square már egyszer eljátszott a Driving Emotion Type-S című játékkal, ami hogy-hogy nem, az sem JRPG volt. Az már csak extra nehezítő körülmény a számomra, hogy az FF7 történetét csak az Interneten keresztüli expozíció révén ismerem, tehát az olyan spoilerek ismerete, mint pölö Aerith halála, abszolút nem zavarnak, hiszen éppen annyira közismert tweeeestek, mint hogy Darth Vader Luke Skywalker apja. Oké, de akkor miért vettem meg? Nos, egyrészt azért, mert van a cuccban valamiféle, közép-2000s ezoterikus valami, ami mindig is érdekelt benne, másrészt az a Csipi M Lee tesztelte az 576 Konzolban, akinek akkorra már elég bucira nőtt a feje az "én vagyok a fasza gamer, nem ti" hozzáállás révén, és azt találta leírni (emlékeim szerint), hogy ez jobb játék, mint pölö a Metal Gear Solid 3, vagy a Resident Evil 4. Ez az akkori viszonyok között elég erős kijelentésnek számított, és még manapság is elég érdekes vélemény ahhoz, hogy már csak ezért is érdekeljen a játék. Mégha azzal is tisztában vagyok, hogy elvileg a játék sztorija nem valami jó, de ez összecseng azzal az általános meglátással, hogy semelyik FF7 folytatás vagy előzmény sem tudott felnőni a PS1-es eredetihez.


- Final Fantasy X: Igen, még egy Finális Fantázia, ráadásul a konkrét fősodorból. Abból a fősodorból, ami nekem egyelőre két órányi FF7-et, egy végignézett FF8 streamet, és egy órányi FFX-2-őt jelent, és amiből az SNES FF5 tűnik a legszimpatikusabbnak. De ez viszont nem az FF5, úgyhogy válaszolni való kérdéssé válik az, hogy akkor miért vettem meg? Egyszerű: konkrétan azért, mert annyi pozitív elismerést kapott az évek alatt, és annyira kevésbé vált ellenszenvessé az évek alatt, hogy mostanra el tudom hinni, hogy ez még a jó FF-ek közé tartozik (mégha a stream alapján az FF8 elég infantilis irányba is megy el). Plusz az sem elhanyagolható, hogy az FFX-2 sikeresen látszik akaratlanul röhejes viccet csinálni mindabból, amit az X felépített, úgyhogy valahol illene nem rögtön a meggyalázással kezdeni a jobb ismerkedést az FFX világával. És ha már X...

- X-Squad: Más néven a cikk borítóképének ihletője, más néven az "azt hittem, informált vásárlást vittem véghez, de aztán nem" kategória nyertese. Azt nem tettem hozzá az R&C3-as bekezdésnél, hogy az és az X-Squad nem a Colintól származik, hanem egy ahhoz közeli "függőleges kisstand" kínálatát gazdagították, és valami oknál fogva az a benyomás maradt meg az X-Squaddal kapcsolatban még jó régről, hogy egy viszonylag klisés, de amúgy közepes szódával elmenő, első generációs PS2 játék volt a TPS műfajból, úgyhogy gondoltam, magamhoz szólítom a múlt egy szeletkéjét. Aztán a Discord szerveren, a lootkép posztolása után derült ki a turpisság, mert többen is tudtomra adták, hogy a játék inkább a szarnak egy mócsingja, amit a legrosszabb játékok közt tart számon az Internet. Ráadásul olyan mértékben, mintha ez egy közismert tény lenne, én erről pedig nettó semmit hallottam, tehát szépen pozitívat mutatott az "egy kő alatt éltem eddig, vagy mi a faszom" fémjelezte bután nézés skálája. Nem mintha sok pénzt buktam volna rajta, de azt a megjegyzést is kaptam, hogy az általam eléggé nem kedvelt The Bouncert jobb színben fogom látni az X-Squad után, és ha már említve volt...


- The Bouncer: A loot kakukktojása, mert ezt nem vettem, hanem Korpyattól kaptam ajándékba, ami mögött sokkal többre értékelem az ajándékozási szándékot, mint a tényleges ajándékot. Nem, nem azért, mert bunkó vagyok, hanem mert konkrétan utálom a Bouncert, mint beat'em upot, hiszen elég kényelmetlen a kezelése, a tiszavirág élet hosszúságú harcokat gyakran szakítják meg átvezetők, és "természetesen" nem elég egyszer végigvinni ahhoz, hogy egy karakter összes támadását használni engedje a játék. Az ehhez szükséges EXP-t pedig el tudják lopni az AI irányította szereplők, így ráadásul akaratlanul versenyjáték is a Bouncer, amivel kapcsolatban 1000%-ig meg vagyok győződve, hogy főcímképernyőn elég tényszerűen kijelentett THE BAUNSZER miatt lett mém. Pont úgy, ahogy a Space Jamből is mém lett egy be nem határolható ok miatt. Volt egyébként egy közös streamem a játékról Benyóval még tavaly nyáron, és annak révén tettem szert a játékkal kapcsolatos, nem rózsavirágos véleményemre, és elég hangsúlyosan fejeztem ki nemtetszésemet ahhoz, hogy végül ajándékba kapjam meg. Mint a Bubsy 3D-t a szülinapomra, amivel kapcsolatban ugyanolyan intenzíven fejeztem ki ellenszenvemet, az univerzum pedig ugyanúgy vett erről tudomást, és ugyanúgy intézkedett róla, hogy legyen saját fizikai példányom. Amit szintúgy jobban értékelek, mint a tényleges produktum minőségét, de ezzel szerintem senkit nem fogok meglepni.