"Kinek mit intézett az élete" - Eme elferdített idézetnek ugyan inkább letagadnám az eredetileg száján kiejtő illetőjét, a tény ettől függetlenül tény marad, hogy legutoljára májusban csatlakoztam a VC geng budai bolhapiacos vizitjeihez, ami minden matematikai rövidnadrágság mellett is kisakkozható, hogy több hónapnyi szünetet jelentett (az meg már nem kisakkozható belőle, hogy akartam volna jönni időközben is, de mindig volt valami, amire az élet egy "aszitted, barátom" mondattal reagált). Ennek megszakításául volt az e havi vizit, aminek megejtésére konkrétan három indok szolgált: 1.) Előtte este volt az Akvárium Klubban a Dance with the Dead koncert, ami szerintem marha jó élmény volt, és jó bizonyíték volt arra, hogy miért olyan népszerű a DotD, amilyen, 2.) DaN aktuális magyarországi vizitje, 3.) ... Meg hát a tény is, hogy konkrétan elment egy egész évszak úgy, hogy IRL eseményen nem voltam, és azért jól esett idézőjelesen visszakapcsolódni ebbe.


Infamous: Avagy capeshit, mielőtt a Mahvel mánia igazán beindult volna. Elég felületes nekifutásból ezt mondatná velem a hirtelen gondolat, csak hogy egyrészt igen, elég sommás lenne így a bekezdés, másrészt úgy annyira sok mindent azért nem vágok az Infamousról - annyira nem, hogy még egyik Sucker Punch játékkal sem játszottam még, így pölö a Ghost of Tsushima is csak egy bólogatós "ja, van ilyen is" reakciót váltana ki belőlem, ahogy a PS2-es Sly Cooper triológia is. Annyi mentségem mondjuk legyen, hogy amennyire még nem volt kifulladóban a first party Sony kínálat változatossága a PS3 érában, valahogy az Infamous sorozat az, ami -szerintem- mindig a Sony-szféra peremvidékén csücsült a geek-szférában. Arról nem is szólva, hogy az akármilyen szinten Sony centrikusnak titulálható Youtuberek sem nagyon csinálnak retrospective-eket a sorozatról, viszont az a kevés szó, ami a sorozattal kapcsolatban felröppent, az általában az IT'S ONE OF THE GOOD ONES halmazba helyezi a sorozatot az open-world és a nyugati szuperhősös játékokat illetően, tehát rögtön két kategóriában indul jól az Infamous 1. Ez pedig nagyon jó dolog, mert 1.) a sztereotíp nyugati AAA open world játékformula olyan, amivel kapcsolatban az interested-o-meterem rendszerint egy vágódeszkára csuklóból rávágott hal energetikusságának szintjén, kivételek persze bármikor lehetnek, 2.) a nyugati szuperhős téma nálam kimerül a Pókember és a Batman viszonylag felszínes ismertségében és kedveltségében (Batman TAS iszonyat jó, bájtevéj), így még ez a faktor sem szólhatna a játék mellett papíron. Az Infamous 1 diskurzus amúgy sosem rest megjegyezni, hogy igazából az Infamous 2 az, ami igazán nagyot durrant (ami egyébként tipikus Sony tendenciát kipipálja), és őszintén szólva jobban is örültem volna, ha az I2-őt látom viszont a standon. Az utóbbi lassan egy évben egyre inkább leesik, hogy 19-25 évesen elég ignorámusz ízlésem volt ahhoz, hogy lemaradjak olyan PS3-as játékokról, amik valszeg már annak idején is bejöttek volna, így hát már csak ebből az apropóból is maradtam annál, hogy inkább megveszem az I1-et, a 2-őt meg majd magamhoz szólítom egy Facebook marketplace túra keretén belül.


Time Crisis - Razing Storm: Ami rögtön három játék is, mert a Razing Storm mellett a TC4 és a Deadstorm Pirates is meglapul a BD lemezen, ami egy háromszoros yey a részemről. Abból az apropóból is, hogy egyébként nem vallanám magam lightgun lövölde gurunak, de a Time Crisis 2 és a 3 egyaránt nagyon jó játékok a fedezék rendszer, a remek set-piecek, és a hamisítatlan régisulis Namco cheese miatt, és ebből az apropóból is vettem meg a TC1-et nemrég, így hát evidens volt, hogy ez a tripla pakk is landolni fog a táskában. A hirtelen összeállt TC kollekció báját némileg csökkenti mondjuk egy-két tényező, nevezve: nincs semmiféle fénylövöldére alkalmas apparátuszom a PS3-hoz, így egyelőre marad a d-paddal lövölde, és nincs meg a PS2-es Crisis Zone sem, a Razing Storm előzménye. Ilyen szempontból talán még jópofa véletlen is, hogy a Razing Storm a bekezdés tárgyának "poszterjátéka", ami gondolom az első Gears of War által kiváltott izomagyú shooter trend meglovaglására tett kísérlet volt a Namcótól, ám ez (a jelek szerint) nem vont el semmit a szokásos TC-s hozzáállásból, tehát valószínűleg nem fogok rossz lóra tenni ezzel a kollekcióval.

És igen, megálltam, hogy ne erőszakoljam meg a magyar nyelvet azzal, hogy valahogy beleszuporítom a bekezdésbe a TC-t érintően örökbecsű WAIT és ACTION szócskákat.



Wipeout Fusion: Még az Infamous bekezdésben említettem, hogy PS3 tulajként jó pár Sony franchise kvázi teljesen elkerülte a figyelmem, de ezt akár ki is terjeszthetném a teljes Sony portfólióra, mert hiába Sony történeti mérföldkő a Wipeout széria, azt mindig sikerült elérnem, hogy sose tegyek legalább egy próbát vele. Még úgy sem, hogy egy PS2 2008 végi megvétele óta megvan szinte minden Sony masina, és még úgy sem, hogy igazán egy PSP 2007-es megvételével kapcsolódtam bele a Sony masina tulajdonlás világába. Egy Wipeout Pure vagy Pulse simán elfért volna valamelyik Memory Stick Duón egy Mega Man Powered Up/Irregular Hunter X, egy Metal Slug Anthology, egy Jeanne d'Arc vagy egy Final Fantasy Tactics: War of the Lions mellé, de nem, még úgy sem sikerült első kézből megtapasztalni a szériát. Na, ezt az önkéntes Wipeout-aszkétizmust szakította meg Sean Seanson egyik videója, amiben röviden véleményezi a Psygnosis cég összes PS1-re fejlesztett/kiadott játékát, így pedig már megtetszett a két PSP-s epizód kipróbálásának gondolata. A Pure irányítása túl lazának jött le, ellenben a Pulse már egy sokkal jobban kezelhető és élvezhető játék képét adta, amiről még nem tudom, hogy mennyire tudnék talán-konkrétabban belezúgni a Wipeoutba, de annyira megtetszett általa a széria, hogy a Colin standján egyedüli példányként árválkodó Fusiont magamhoz szólítsam. Egy pici hiba van a gépezetben -konkrétan hogy elég fekete bárányként van kezelve a Fusion a közösségben-, de mivel a puding próbája az evés, főleg ha olcsó, szabadabban mehet rá egy vállvonós "miért ne?"


Virtua Cop 2: Tartogatott a mostani piac nagyobb meglepetéseket egy-két szempontból, és ez a VC2 példány rögtön két okból is az volt. Rögtön eleve az, hogy a Colin kihozott egy Saturn játékot a piacos standjukra, amire tudtommal eddig nem volt példa, és habár néha-néha láttam őket Dreamcast játékokat árulni, de egy Saturn játékot? Az már mindjárt másabb kategória, főleg ahhoz képest, hogy Nyugaton nemigen hagyott sok, vagy jelentős lábnyomot maga után a konzol - hacsak azt nem számoljuk, hogy megtaníthatja az emberrel, hogy a japáni import néha nem csak, hogy szinte kötelező, de az esélytelenek nyugalmával is indulhat a retro hiénák irreális árazásai miatt. Az a 9500Ft sem volt olcsó mondjuk, amennyiért kínálták, és habár ez is jobb ár lett volna, mint egy eBay-es, így sem húzodzkodtam afelé, hogy megvegyem. Na de akkor hogy is van az, hogy mégiscsak ott figyel a fényképen, a többi játék mellett? Úgy, hogy pont DaN-nel voltam, amikor megakadt a szemem a játékon, és mondtam is neki, hogy árban ez már túl sok lenne nekem. Aztán fél perccel később, a PS4 standrésznél szemlélődve veszem észre, hogy jön vissza DaN, kezében a játékkal, meg egy plot twisttel, mert hogy megvette nekem. "Cserébe" annyira meglepődtem, hogy nem volt szívem előállni az én plot twistemmel -hogy már lecseréltem az Saturnomat egy SD kártya olvasóval moddolt példányra-, így a szószán kívül egy amúgy nagyon jó piaci ereklyével, és egy jóleső gesztussal is gazdagodtam.



Uncharted - The Nathan Drake Collection és Legacy of Thieves Collection: Megy tovább a piaci meglepődés szerelvény, mert az még hagyján, hogy az Uncharted széria majdnem egésze ki lett hozva, de február óta PS5 tulajdonosként abszolút nem rossz tényállás, hogy a Colin piaci felhozatala kezd áttérni a kurrens generációra is. Ennek eredményeként meglett a négy fő Uncharted rész + egy önálló szösszenet-kategóriás rész is, ami Uncharted kedvelőként (pontosabban U2 kedvelőként, az volt meg eddig) mondanom sem kell, hogy iszonyat mód kapóra jött. Úgy meg még inkább, hogy 2011 körül megvettem a 2-őt egy ismerősöm ajánlására, és amennyire totál semleges volt számomra az Uncharted, annyira kaptam egy olyan TPS-t, ami nagyon jó eséllyel pályázhatott a generáció legjobb játékainak klubjába való tagságra. Ez így leírva, plusz a játékra ránézve nem hathat annyira meggyőzően, de a mai napig vallom, hogy az U2 tipik az a játék, aminek esélyt kell adni, mert csak első kézből jön át, hogy mennyire dinamikus, nem puhány könnyedségű lövöldéről van szó. Hiába látszik mutatni a tipikus AAA játékdesign gyermekbetegségeket -pölö elnyomhatatlan walkie-talkie részek, az agyhalott szintű parkour, vagy a tipikusan "filmszerű akarok lenni!"-nek tűnő sztori írás), igenis lejön róla, hogy igen, ezt olyan stúdió hozta össze, aminek nem véletlenül van a portfóliójában a PS1-es Crash játékok szinte mindegyike. Ennek ellenére a Vanquisht jobban szeretem abból a generációból, mint TPS játékot, de az U2-nek így is méltó helye van a generáció topjai között, így hát természetes, hogy ezzé a két kollekcióvá vált a kifizetett pénzmag. Ammá' a sors vicce, hogy az első rész remastere nem működik tökéletesen PS5-ön, de egyrészt megvan még a PS4, másrészt nem tűnik eléggé univerzális problémának, szóval Uncharted 1 élmény igenis lesz, ha tetszik az életnek, ha nem. 


Ratchet & Clank - Rift Apart: A piac másik PS5-ös vétele, és még egy Sony franchise, amire nagyon sokáig semleges szemeket vettem, mégha ez már valamilyen szinten orvoslásra került, hiszen a májusi piacon megvettem a sorozat harmadik részét, ami révén egy amolyan gyerekeknek szánt TPS képe rajzolódott ki, ami egyrészt tudja, hogyan kell szórakoztatóvá tenni a lövöldét, másrészt a sztorija is képes jó értelemben jópofa lenni, mégha azért így is érződik rajta, hogy nem a franchise topja. Ennek ellenére elég kellemes meglepetés volt, hogy egyszer megvegyem majd a legutóbbi, PS5-re szánt epizódot, aminek kapcsán volt egy véleményezés, ami elég határozottan strófolta a játékra figyelési szándékot. "Doom Eternal for kids". Négy szó, mégis mekkora erő van bennük, ha az ember kedveli a Doom Eternalt, nem? Egy határozott igennél nem is lehetett volna másabb a válaszom, amire rátett egy lapátra Golden Bolt második videója is, amiben hiába telt el egy év a játék megjelenése óta, továbbra is nagyon jó véleménnyel volt róla. Szerencsés csillagzatok összeálltak, én lehuppantam a játék elé egy két órás próbakörre az ajánlottabb Hard módon, és... igen, ez tényleg Doom Eternal a lurkóknak. Nyilván nem 1:1 szintről beszélünk, de amennyire készen áll a játék, hogy ne engedjen 1-2 másodpercnél tovább egy helyben maradni, hogy az arcodba küldje az elleneket, és hogy előre is tudjanak azok célozni úgy, hogy néha belefuss a lövéseikbe, az elég jól szembemegy azzal a virtussal, hogy csakis gyerekeknek való játékról lenne szó. Ennek ellenére mondjuk a sztoriírásban néha megvan az a tipikusan CG filmes "tisztára-patyolátlanra csiszoltsági" érzet, amivel a kelleténél gyerekesebbnek jön le a cucc, de azért sem vetek erre nagyobb követ. Az R&C végső soron gyerekeknek szánt franchise, nekik meg szerintem jó, nem sértő bébi szint ez, plusz gameplay valamivel szélesebb körű vonzerővel bír, és amennyire meghökkentőnek számít manapság egy "játék-játék" cím egy nagyobb stúdiótól-kiadótól, a Rift Apart eddig jó példája annak, hogy igenis lehet ilyen játékokat készíteni, csak akarni kéne. Ugye, Sony?


Ace Combat 6 - Fires of Liberation: Nem tudom, kinek milyen csöngéssel-mellékízzel hat, ha valamit úgy is lehet jellemezni, hogy "azoknak, akik nem szeretik az ilyesmit", de az Ace Combat kapcsán ez az egyik olyan jellemző, amit muszájnak érzek odabiggyeszteni. Nem azért, mert túlzottan agyon-streamline-olt élményről lenne szó, vagy hogy bántóan kőbunkó-infantilis lenne műfajának (vadászgépekkel akciózás) szerelmesei számára, hanem arról, hogy az Ace Combat a mai napig nem hagyta hátra a játéktermi örökséget. A mai napig sokkalta inkább szól a könnyedebben befogadható, szórakoztató, de mégis nagyon "kúl" és bizonyos szinten sajátos élményről. Mert hogy mi az? Bombázóküldetés emitt, légiharc amott, valami megvédése máshun, szuperfegyver elpusztítása közbenott, néha döntések meghozatala is, mindez egy olyan csomagolásban az ember elé csúsztatva (a PS2-es ötödik rész óta végképp), ami egyformán porhüvelye a Top Gun-féle magabiztosságnak, komiszságnak és emberi kapcsolatoknak, ahogy a Gundam és Macross-féle "ezek nem emberiül beszélnek, de mégis, de mégse, de mégis" váltakozásnak, drámának és téteknek egyaránt. Egy tipikus vadászgépes cucc profilját figyelembe véve igen, konkrétan most lőttem vesén a könnyű befogadhatóság egy szeletét, mivel hogy az AC teljes befogadásához kell egy hangulat- és hozzáállásbeli hozzáállás, ami sajnos-nem sajnos pontosan lefedi a "vagy szereti az ember, vagy azt kívánja, hogy minden szereplő fogja be a pofáját" jellemzést. Az a sajnos-nem sajnos már csak azért is áll, mert amúgy nemigen játszottam eddig direktbe vadászgépes játékokkal, de az AC Zero kilóra megvett, aztán a 4 nem annyira, az 5 már jóval inkább, a 7 meg bebizonyította, hogy a Bandai Namco nyugodtan belenyúlhat a franchise raktárábra, mert jó eséllyel fognak tudni egy nagyon jó részt csinálni az onnan kivett franchise-nak. Ez annyira áll az több éves franchise szüntet és bizonyos mennyiségű development hellen átesett AC7 esetében, hogy az eddigi legtöbb példányban elkelt rész lett belőle, és már be is lett jelentve az AC8 készítése, tehát we gonna eat-pozitív most az AC sorsa. Hogy a 6-nak mi lesz a részemről, az még jó kérdés, mert a tutibiztosnemhackeltX360 révén már volt lehetőségem demózni, és habár a 30fps és a kevésbé kúl writing nem teszik annyira vonzóvá, a sorozatot mégis kedvelem annyira, hogy azért mégiscsak jó, hogy lett egy fizikai AC6.

Ja, amúgy csak throwing this out there, mert ha többek között valami megy az Ace Combatnak, az a zenei rész. És elfogult vélemény, de 2019-es mini tragédia, hogy nem nyert díjat a játék a zenei kategóriában.



MDK: Az egy szem VC2-től eltekintve feltűnhetett, hogy ez a shopping (is) eléggé Sony centrikus volt, de a mostanival jött össze a bravúr, hogy konkrétan öt játékgeneráción keresztül ívelt át a vásárfiám, és a PS1 érát egy olyan játék fedi le, aminek az első részével nulla tapasztalatom van, ellenben a második résszel iszonyat sokat játszottam 2003 környékén. Mai szemmel valszeg már nem lenne olyan jó véleményem róla, de az MDK2 mindig is azon játékok közé fog tartozni, amik által nem csak, hogy kiélvezhettem az akkori év tavaszán megejtett jelentősebb PC feltúrbózást, de közrejátszott abban, hogy négy éven át szigorúan PC gímör voltam (pontosabban főleg FPS és GTA fan). Az meg már csak a hab a tortán, hogy szinte mindenhonnan az hallatszódott vissza, hogy az MDK1 egy jóval konzisztensebb és mívesebb játék volt, aminek még a PS1 portja sem volt rossz, így hát logikus, hogy ez is jött velem.