Szó szerint nulla jankről persze nem feltétlenül van szó úgy, hogy még egyik játék sem pörgött egy meghajtóban sem, de egyrészt valahogy (agyi) nyelvről pörgő volt egy Metal Gear Solid 4 idézés, másrészt a májusi, számomra legelső bolházástól kezdve ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten "lol, ha már itt van a jank és olcsón, akkor miért ne" mentalitás alig képviseltette magát a vásárlások mögött, és leginkább olyan játékokat vettem, amiket előbb vagy utóbb, hivatalos vagy ISO formában, de így is-úgy is birtokomban akartam tudni. Mint pölö a:

Front Mission Evolved -... ami talán pont a leginkább jank-gyanús a shopping listában, és joggal. A Front Mission ugyanis egy, a Squaresoft (avagy Square-Enix) által birtokolt SRPG franchise volt, amely SNES-en kezdte meg pályafutását 1995-ben, és a 2005-ös, egyébként marha jó PS2-es ötödik résszel ért véget hivatalosan, azonban persze ez nem jelentette azt, hogy az S-E nem akart volna többet belőle, akár más fejlesztők felkérése útján is. Az Evolveddel pedig ez történt, amikor a Double Helix lett megbízva azzal, hogy egy "nyugat-kompatíbilis" epizódot készítsenek, ami esetünkben egy mechás TPS-t jelent, állítólag nem sok mindent meghagyva az egykori FM vonzerőből. Kimondottan rosszat nem hallottam róla a mai napig, de annyi leesett róla, hogy a kora 2010-es évekhez mérten egy ortodox, "japáni IP-t egy nyugati cég kap meg, az eredmény kétes" cím kerekedett ki belőle, úgyhogy nem indul a legjobb rajtpozícióból. Bár mondjuk a 2009-es Bionic Commando reboot is hasonló mederben csordogált, aztán egy jóval szórakoztatóbb, ámbár így is edgy játék kerekedett ki belőle, úgyhogy ki tudja. Legjobb esetben pozitívan csalódok, legrosszabb esetben meg örülni fogok, hogy a 10 éve kiírt, angolosító patchen átesett FM5 DVD még most is működik.

Crash Bandicoot 4: It's About Time - to justify to myself why I bought something that was the most expensive, yet wasn't my most wanted game. Merthogy a C4 egy 17k-s árcímkével kellette magát, a mérleg másik oldalán egy kicsit visszás vélemény csücsült: a PS1-es triológiát ugyan végigjátszottam, de tipikusan azok a fajta játékok voltak, amiket végigtol az ember egyszer, nagyon égbekiáltóan rosszat nem is tudna mondani rájuk, de valahogy nem hagyott annyira maradandó nyomot. Nem volt meg köztünk a kémia úgymond, és ebbe eléggé beszámított az, hogy a Crash szerintem egy laposabb Donkey Kong Country volt, úgyhogy a C4-ért sem repestem eleinte, hiszen a trailerek alapján pont ezt a játék designt akarta visszahozni, mégha hithű formában is. A meggyőző erő azonban a Youtuberól jött, mivel több olyan véleményéről szereztem tudomást, akik hasonló cipőben voltak az eredeti triológiával mint én, és a C4 mégis egy hatalmas előrelépést jelentett, vagy inkább életképessé és hosszú távon maradandóvá tette a formulát, ami papíron a lehető legjobb dolog, amit egy új Crash játéktól kapni szerettem volna. Az már a sors fintora, hogy a gyűjtögetnivalók nagy része egy elborultabb Rare-féle játékra emlékeztetnek, semmint a minél további játszásra ösztökélő kontent, de viszont azt tegyük hozzá, hogy azért a Mario játékok sem feltétlenül büntetlenek ebben. Pölö a Yoshi's Island az egyik all-time kedvencem, de szerintem az 100%-olja ki, akinek hat anyja van, nekem meg csak egy van, úgyhogy továbbra is maradok a magam szabta kontentbe merülési mélységig, ahogy a Crash 4-ben sem fogom erőltetni a dolgot.

Die Hard Triology - ezzel kapcsolatban a legtöbbet Caddicarus videójából vágom, ami alapján három, egymástól eltérő de mégis kimondottan szórakoztató, az egyes filmek eseményeit felölelő játékról van szó, úgyhogy kaptam az alkalmon, és magamhoz szólítottam az árult példányt. A Die Hard Arcade nem folyásolta be ezt a shoppingot, de azt a játékot kimondottan szeretem, és egyáltalán nem válna káromra, ha még egy jó játékot ismernék meg a Die Hard mítosszal kapcsolatban.

Medal of Honor: Allied Assault War Chest - avagy a 2015 által fejlesztett, Quake 3 enginen futó, legelső MoH képviseltetés PC-n, amihez RENGETEG jó emlékem fűződik. A 2003-as, 13 éves nyaramat ugyanis effektíve a MoH:AA és a Commandos 2 mellett töltöttem ha éppen játszani támadt kedvem PC-n, és annyiszor végigtoltam a játékot, hogy a játék említésére méltó részét még most is fel tudnám idézni. Egyszerűen annyira beívottak a scriptelt jelenetek, a párbeszédek, a fegyverek tulajdonságai és hangjai az agyamba, hogy szinte bányászni lehetne ezeket az emlékeket, és habár a két kiegészítőt (Spearhead és Breaktrough) ugyan nem játszottam annyiszor, de mindkét játék megvolt eredetiben. Az akkori, *nagyon* keményen warez dominálta viszonyokat tekintve ez pedig persze nagy szó, úgyhogy egy pillanatnyi hezitálás után mégis megvettem a War Chest névre hallgató kiadást, ami egy dobozban tartalmazza az alapjátékot és mindkét kiegészítőjét. Annyi év távlatából nem tudnám eldönteni, hogy abban évben a MoH:AA, a Return to Castle Wolfenstein, vagy a legelső Call of Duty jött-e be a legjobban, de kicsit sem túlzok azzal ha azt mondom, hogy a múltam egy darabkáját vettem most meg, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy annyi év távlatából mennyire maradt meg a varázs.

(Vegyük úgy, hogy a MoH: Frontlineról is írtam valamit, de nem tudok hozzátenni semmit azon kívül, hogy nagyjából az Allied Assaultal egy időben jött ki, tehát azért csak érdekel, hogy mennyire lehetett átfedés a két játék között)

Shadow Tactics: Blades of the Shogun - ha már megemlítettem a Commandost, akkor itt is volna egy ahhoz kapcsolódó produktum, ugyanis az ST-t olyan arcok fejlesztették, akik azon, és ahhoz hasonlítható franchiseokon nőttek fel, tehát egy spirituális követőről lenne szó. Ez szinte minden más esetben kiváltana bennem egy kisebb pesszimizmust, de ebben az esetben nincs róla szó egy kicsit sem, és pontosan azért, mert a Commandos egy olyan kicsi nichet képvisel még az RTS-eken belül is, hogy aki egy ilyen jellegű játékot akar csinálni ma, azt valószínűleg nem az olcsón jövő retro pénz miatt teszi. Legalábbis szerintem, mert egy ilyen játéknak nyilván nincs akkora, szélesebb potenciális rajongótábora, mint teszem azt egy Metroidvania műfajban utazó cuccnak, amikkel már évek óta Dunát lehetne rekeszteni.
 
Grand Theft Auto: Liberty City Stories - avagy továbbra is retro rovat, de ezúttal nem újrakiadás, vagy spirituális követő: ez volt a Rockstar North második köre a GTA3-ból megismert jellegű Liberty Cityben, ami először PSP-n tette tiszteletét (és tette lehetővé a homebrew-ot a platformon egy jó ideig), majd nem sokkal rá kijött PS2-re is egy változat. Technikai performansz terén egyébként valszeg ez lesz a legrosszabban teljesítő játék, amit vettem (merthogy állítólag nem igazán lett hozzáigazítva a kód a PS2-höz, hanem inkább tessék-lássék port munka), de talán szemet fogok tudni hunyni efölött egy egyszerű okból kifolyólag. A GTA3 PC-s portja ugyanis sok millenniálhoz hasonlóan nekem is marhára bejött, ámbár a módszer amivel játszottam, az elég kőbunkó egyszerűségű volt: szinte alig csináltam meg küldetéseket a játékban, inkább mindig fogtam egy kazal MP3-as zenét, beütöttem a fegyver kódot, és direkt arra mentem rá, hogy a lehető legtöbb káoszt tudjam előidézni minél hosszabb ideig. Ebben a megközelítésben nagyon jó szavatossága volt a játéknak, ám hiába álltam rá a Vice Cityben sokkal jobban arra, hogy csináljak küldetéseket is, egyszerűen annyira hülyére játszottam magam a két játékkal, hogy a San Andreassal már alig játszottam. Kipukkadt bennem a 3D-s GTA lufi, ennyi történt. Sőt, azóta egy Rockstar játékkal sem játszottam, úgyhogy az LCS egy visszatérésnek számít nálam a gyökerekhez, amiről persze majd elválik, hogy jól teszi-e, vagy sem.

Gran Turismo 2 - vitán felül ez volt a bolhás shoppingom leginkább spontán vásárlása, mivel szerintem meg sem fordult volna a fejemben a vétel, ha Chewieval és Silverrel nem találtunk volna egy JNTSC verziós GT5 Prologue-ot, ami Silver meg is vett. Egy PAL verziós kiadást én is találtam belőle, de addigra már bele voltam mászva annyira a vásárlásba, hogy mérlegeltem egy kicsit- ha Prologue, akkor valszeg nem annyira időtálló, tehát valszeg nem ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy megismerkedjek a Gran Turismóval. Azonban a GT2 is árusítva volt, ami ugye nem prológus de viszont olcsó, így hát nem volt kérdés, hogy melyik fog landolni a táskámban.

Resident Evil 4: Wii Edition - avagy innen jönnek a kakukktojások, mert az első kettő Wii-s játék, amiket nem a bolhán vettem, hanem Chewie akarta volna eladni azokat, én pedig kaptam az alkalmon és megtörtént a biznisz. Az RE4 az, amelyiknek jóval egyszerűbb volt a vásárlás mögött meghúzódó indítéka: a negyedik Lakályos Devla ugyanis csak a PS2 verzióval tett második kör után fogadtatta el magát velem, mert hogy hiába vagyok ultra-kezsüál RE ember, a negyedik rész által felvett irány így is erős volt a számomra. A második kör után viszont megláttam a fényt az alagút végén a játék által képviselt, valamelyest a jobb SNES/Mega Drive játékokat idéző tempózásával és gameplay loopból jövő elégedettséggel, és hiába tartom még most is egy kissé felülértékelt cuccnak, attól még Mikamiék odatették szépen az asztalra. Ez a Wii verzióra még inkább igaz, hiszen nem csak a PS2-es porthoz képest szebben muzsikáló Gamecube-os eredeti változaton alapult, de a Wiimote vált a célzási eszközzé, ami az RE4 szándékosan "tankszerű" célzását nézve nagyon jó párosítás volt, és hiába van meg ISO-n keresztül a játék, egyszerűen kell másra is hely a pendrive-on. Meg azért az RE4 van olyan jó, hogy egy példány a polcon semmiképp nem fogja rontani az összképet.

Sin & Punishment: Successor of the Skies - hiába tisztelem, és mostanra kedvelem a negyedik Lakályos Devlát, ez volt az a játék, amit sokkalta jobban meg szerettem volna venni, és ennek is van egy egyszerűbb, de jóval személyesen vonatkozása: általánosságban kimondottan szeretem a Treasuret, mint játékfejlesztő céget, és a második S&P játék volt az egyik legfőbb oka annak, hogy 2011 nyarán akartam venni egy Wii-t. A hatás pedig nem maradt el, hiszen 2010-re hiába pörgött már a hetedik játékgeneráció által gerjesztett higítási hullám, a Treasure mégis egy olyan játékkal állt elő, ami nehéz volt, figyelmet érdemelt, de ami a fő, merni tudott "játékos-játék" lenni egy olyan korszakban, ahol a játékteremmel rokonságban állni szerető játékok szélesebb vonzereje minden korábbinál kisebb szintre zuhant, és elég sötét jövő várt azokra, akik inkább az ilyen játékokba szerettek volna invesztálni fejlesztési időt és pénzt. Mostanra szinte biztos, hogy nem lesz harmadik S&P (részben az állandó Ikaruga újra kiadások mellett), de hiába vittem végig csak egyszer az S&P2-őt, már az az egy alkalom visszahozta a bombasztikusabb SNES/MD játékok hangulatát és elégedettség-o-méter növelő faktorát. Pár hónapja újrajátszottam az ugyancsak nem sokszor újra játszott első részt, és hiába telt el sok idő azóta, a másodikról is szeretnék majd egy "milyennek jön le manapság" alkalmat megejteni, mert a Treasure az Treasure.

Jägermeisteres kamion pótkocsi - ez nyilván szó szerintibb játék, mint bármi, amiről eddig írtam, de ezt Certitől kaptam (amit ezúton is köszönök!), a pótkocsin lévő felirat pedig gondolom ismerős többeknek a szerverről. Apparent Personal Brand - mondaná az angol, de mint magyar ember azt mondom, hogy jó innivaló, és a cikk megjelenésétől számítva 2-3 napon belül pont tervezek egy berúgos streamet, úgyhogy még topikális is.

Pont annyira, mint a post-piacos időtöltés, ami ismét Zack lakásán történt, és ami most is nagyon jó volt, részben mert mostanra kialakult egy olyan, ötfős mag, akivel rendszeressé vált a bolha utáni chill, és amennyire -természetes módon- közösség építő erő maga a bolha vizit, a "post-game" legalább olyan szerves részévé lett nálam. Beleértve a kajázást is, amivel kapcsolatban most *nem* a Richie's Burgert hívtuk segítségül, hanem egy Don... izémizé nevű helyet, ahonnan a pénzmag összedobása után aztán lőtt a zaba. A rántott csirkéjük és a sült krumplijuk minimum egy szinten van az RB-vel, de a "minimum adag" fogalmáról szépen nagyzoló elképzelésük lehet, ugyanis akkora adaggal jobban jár az ember, ha nem is reggelizik aznap, és én is azzal szerencséztem ki a helyzetet, hogy hajnali öt óta nem ettem, úgyhogy a délután 2 körüli evészet éppen jókor jött. A post-zaba utáni tömöttkacsa-effekt persze mindenkinél befigyelt, de a maga módján ez is hozzátett a chillhez, ahogy Zack rögtönzött home videója is, aminek elszenvedő alanya szerencsére nem én voltam.

Mondjuk poénból fel lett hozva nekem, hogy "Xbox szerelés, és minden elrontott dolog után egy pohár", de itallal szerintem jobban jár az ember, ha nem megy el dadaista irányba, és szimplán issza.

(írom én, a dadaista ember, aki az ivós streameket egy Ghosts n' Goblinsal indította útra)