[x33] Controlled Bleeding: Knees and Bones
Hát a borító mindent elmond. :D Kemény kezdés volt. Iszonyat nehéz hallgatnivaló. De lehet a tegnapi végtelenül stresszes nap miatt, de bejött. Helyre rakott agyilag. Őrült, sötét, ipari zajongás, nagy ritkán állati üvöltésekkel, de néha van egy kis chillesebb dark ambient (pl. a Bones első pár perce), ami mintegy feloldozásként segít nem megsüketülni, és nagyon mélyen jazzes rétegeket is ki lehet hallani. Ebből a szempontból kifejezetten változatos, a lemez két oldala 1-1 tétel, de ha nagyon kellene, fel lehet bontani akár tételekre is, mert elég sokszor variálnak, így kifejezetten változatos, nem monoton és untató. Szóval, van ebben koncepció, de mégis zsigeri és ösztönös. Industrial zaj, de mivel a '80-as évek közepén járunk és ennek tetejében New Yorkban, nem spórolták ki a kísérleti elektronikát (amiket arcadejátékos prüntyögéseknek fogtam fel, mint amikor a Defenderben felrobban az űrhajód) és ipari/gyári zajokat. Lemezen nem volt rossz, de az ilyen zajperformanszokat élőben az igazi átélni. A modern harsh noise annyira nem jön be, mert az tényleg a fülsüketítésről szól, de ez hiába csak zajfal, érzed, hogy van benne "anyag", van benne koncepció, voltak hangszerek meg tárgyak, amiket használtam és sokkal "természetesebbnek" hangzik az egész.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x32] Revolting Cocks: Beers, Steers + Queers
Őszinte leszek, azt hittem hogy jobban fog tetszeni. ;) Rengeteg nagy név, és 1990-hez képest tényleg elég jól összerakták, de pont az első két "sláger", ami egyáltalán nem jött be. Utána viszont, főleg a lemez közebe viszont nagyon tetszett. A Get Down 7 és fél perces gitárszólója a monoton basszusgitárral (ami nem loopolt, viszont az 13 és fél percig megy), a tényleg industrial de mégis picit posztpunkosnak hangzó Stainless Steel Providers, vagy az azt követő még posztpunkosabb Can't Sit Still abszolút kiemelkednek, de a Something Wonderful ami valamiért mérhetetlenül alulértékelt, nálam a csúcspont, 1990-ben megírtak egy olyan industrial rock nótát, ami fixen nem öregedett semmit, ha ezt most kiadnák, meg nem mondanám, hogy 30 éves. Volt pár vokál ami nem tetszett és összességében a hangzás sem valami változatos és aki allergiás a nagyon monoton dobgépre és basszusgitártémákra, azoknak fejfájása lesz. Én sem fogom sokat elővenni, de jó kis industrial rock mérföldkőnek el tudom ismerni.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x31] Pharmakon: Abandon
Pharmakon nem ismeretlen előttem, de az eddigi 3 lemeze közül, amihez volt szerencsém, ez tetszett eddig leginkább. Döbbenetesen nehéz hallgatnivaló, ami tényleg nagyon megedzi a hallgató tűrőképességét, de nagyon megéri próbát tenni vele. Megkockáztatom, hogy Margaret Chardieté az egyik legjobb extrém vokál VALAHA. Sokan mondják különböző death metal meg hasonló extrém metál énekeseire, hogy jók az üvöltései, károgásai, stb. hát basszus, ennek a törékeny csajnak (ugyanis Margaret a lemez felvételekor még csak 23 éves volt) olyan vocal range-e van és olyan nem e világi, démon hangokra képes, amit tényleg csak a legelvadultabb horrorfilmekben lehet elképzelni. És ehhez jön még hozzá ez a kibaszott mocskos, tömör, ipari industrial hangok, valamint kísérleti drone, dark ambient, zaj és elektronika által generált ütemes, monoton háttér... Tényleg olyan mint egy horrorfilm. És mind e mellé letehetetlen, leállíthatatlan, olyan érzésem volt, amikor valami annyira döbbenetes/para/kellemetlen dolgot látsz, hogy így földbe gyökerezik a lábad, és nem tudsz mozdulni, pedig kurvára meg szeretnél mozdulni és elrohanni, de csak ott állsz tétlenül, egész valódat kitéve ennek az egésznek. Egyszer elkezded a lemezt, nem fogod tudni abbahagyni, nekem nem sikerült. Simán adnék rá egy 4,5 pontot, de a negyedik számban az effektezett vokál egy idő után kurvára idegesített, de amúgy közel tökéletes. Húbazdmeg. Libabőr és hidegrázás egyszerre. Ja, és ez a borító mennyire kibaszott beteg már (a képen természetesen az előadó hölgy, Margaret Chardiet látható).
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x30] clipping.: Splendor & Misery
Megjelenéskor nem értettem ezt a lemezt... és most sem. Szerintem ez a leggyengébb clipping. album. Értékelem, hogy concept lemez, az afrofuturizmus is érdekes téma, de ezek a random soul/gospel betétek és unalmas alapok nem fogtak meg, ráadásul Daveed Diggs flowja és rapje sem volt még ennyire erőtlen és unott. Ennél csak jobbat csináltak. Szarul érzem magam, mert anno Mr.Gáb barátomnak nagyon bejött és nagyon ajánlotta, és az összes többi clipping. is tetszett (mindegyik szerepelt is év végi listáimban), de ezt az egyet nem tudom hova rakni. Nem hallgathatatlanul szar, egyszerűen csak unalmas, nincs rajta egy kiemelkedő, húbazmeg pillanat sem.
HALLGATNI
Pontozás: ★★≛

[x29] Lords of Acid: Voodoo-U
Van, pontosabban lenne bája ennek a NAGYON kora '90-es évek electro-industrial/house/techno hibridnek, ha nem lenne annyira mocsokidegesítő a női vokál benne. Pedig Cherrie Blue hangja amúgy nagyon szép, tiszta, és jó hallgatni, de ezek a nyögések, random affektálások és magas sikítozások egyszerűen zavartak. Értem, hogy akkoriban minden túlszexualizált volt (ez a meg aztán FŐLEG, ha másért nem, a lemezborító miatt), de engem ez már zavart. Maga a lemez nem bonyolult, amelyik dal nem a szexről, az a drogokról szól, peak Benelux elektronikus zenei színtere a korai '90-es években, zeneileg viszont amúgy nem lett volna rossz, főleg a gitrázúzásra jobban épülő dalok tényleg industrial hatást keltettek, amúgy meg olyan mint egy acidosabb Brooklyn Bounce. Kár, a lemez eleje nagyon jól indul, és picit meg is tévesztett, azt hittem, jobban fog tetszeni. Welp.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x28] Prurient: Pleasure Ground
Fura, hogy a listába nem a Frozen Niagara Falls került be, mert azt is be kéne pótolnom, és az egy jóval emészthetőbb és (el)ismertebb lemez. Szintén nem egyszerű emészteni való, mert 4 darab, átlagban 11 perc hosszúságú, nagyon túlvezérelt power electornics/harsh noise kompozíció alkotja a lemezt, démoni ricsajokkal és üvöltésekkel. Amúgy érdekes volt, de nem kötött le annyira mint pl. a Pharmakon vagy a Controlled Bleeding lemezek.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x27] Chris & Cosey: Heartbeat
A minimalista szintidobogás mellett így is tudott változatos lenni, volt pár szintipoposabb, vagy épp ambientesebb dal, de a Moving Still akár egy ma kiadott vaporwave trekk is lehetne. Tény, hogy megelőzte a korát, de annyira ez sem kapott el sajnos. De egynek érdekes volt. Az ének, a hamis gitár és pár unalmasabb dal nagyon rányomta a bélyegét az egészre.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x26] Whitehouse: Erector
A power electronics mint stílus egyik alapköve, tehát igazi kínszenvedés volt. Én bírom a zajperformanszokat, és tényleg értékelem, hogy ennyire durva cuccot már kitaláltak 1981-ben (ez a része tényleg döbbenetes), de igazából a 26 és fél perc alatt kevés minden történik a lemezen, ami nem baj, viszont ami igen, az nem túl jó. A zajjal és extremitással nincs bajom, de a gagyi üvöltésekkel, és a fülsüketítően magas sípolással igen, márpedig az egész cucc ebből áll, konkrétan az egész lemez olyan, mint egy elszaródott ébresztőóra, viccen kívül. A frontember William Bennett humorral leplező nőgyűlölő, szexuálisan deviáns és rendkívül erőszakos szövegei se jöttek át túlzottan. Ami biztos, hogy az állandóan változó felállású zenekarnak egy célja volt: a létező legextrémebb zenét megalkotni (ezt ők nyilatkozták, ez volt a tézisük), és ez tény és való, sikerült is, főleg akkor és abban a környezetben, ahol még épp csak elkezdődött feltörni a szintik világa a '80-as években, ezek Angliában meg már avantgárd power noise lemezeket gyártottak halomra. Szóval, elismerem, értékelem, látom mögötte a művészetet és hogy ez miért alapmű, de én ezt még egyszer meg nem hallgatnám magamtól.
Hallgatni: [hát ez nincs fenn sehol]
Pontozás: ★≛

[x25] Death Grips: The Money Store
Nem tudom mit lehetne erről írni, amit nem írtak már le ezerszer. Ez az első a listáról, amit korábban már hallottam. Sőt, mi több, szarrá-rommá hallgattam. Iszonyat éltem amikor ez megjelent,viszont egy jó ideje nem hallgattam meg az elejétől a végéig. Most ez újra megtörtént, és mit is mondhatnék, még mindig iszonyat mód üt. Egy korszakalkotó lemez, igazi mestermű. Már a borító is ikonikus (aminek jobboldalon álló női alakjáról mindig Poison jut eszembe az első Final Fightból). A Death Grips fenomén kezdete és egyben kiteljesedése, szerintem ennél jobbat sem előtte, sem utána nem alkottak. Az egyetlen kritika, hogy ez a legbefogadhatóbb lemez, ami igaz is, de pont azért tetszett meg, mert ez a zajos, fülvérző módon torzított industrial alapokat ezen ötvözték a legjobban az ex-Fyre taggal és azóta legendává avanzsálódott MC Ride őrült, üvöltős, kiabálós stílusával, miközben a tradicionális rap és hip-hop itt még azért elő-elő jön. Szóval, szerintem ez az "industrual hip-hop" alstílus legjobb megfogalmazója. Erre a lemezre nagyon sokáig fognak még hivatkozási pontként tekinteni: a Hustle Bones és a Double Helix alapjait konkrétan rap történeti alapműnek tekintem, mert ennyire jó beateket és alapokat évtizedenként pár alkalommal tudnak csinálni. Gyakorlatilag nincs üresjárat a lemezen, és még a rajongók által kevésbé hájpolt dalok (pl. az előző kettő) is kiemelkedőek, az olyan "slágerek" mellett mint a Hacker, The Fever (Aye Aye) vagy az I've Seen Footage. Ez egy tipikusan olyan lemez, amire azt tudom mondani, hogy egyszer MINDENKÉPP tegyen vele az ember egy próbát. Maximum nem fog tetszeni neki, de ez bizony tényleg egy hihetetlenül jól összerakott album.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★≛

[x24] Throbbing Gristle: D.o.A (The Third and Final Report of Throbbing Gristle)
Figyelmeztettek, hogy ez egy nehezen emészthető album lesz, és hát hú bakker. Először is: EZERKILENCSZÁZ-HETVENNYOLCBAN mégis hogy a picsába tudtak ilyen lemezt összehozni??? Te jó ég. Egyszerűen zseniális. Végig egy nagyon érdekes, határokat feszegető és azokon BŐVEN túllépő cucc, ami érdekes módon a lemez közepénél teljesedik ki egy három számból álló csúcspontban. A címadó Dead on Arrival egy igazi, kemény, hideg, zajos industrial kompozíció, csak hogy ekkor még kb. nem is létezett az industrial. Proto-industrial, de úgy szól, mintha most adták volna ki. Döbbenetes, hogy ez a dal önmagában mennyire megelőzte a korát, nem pár évvel, hanem pár évtizeddel. Eszméletlen. Majd jön utána az avantgárd Weeping, ami egy nagyon nyugtalanító, címével összhangban szomorkás kompozíció, nagyon minimalista gitárpengetésekkel és ambient hangokkal, de mégis, hihetetlenül jól összeáll az egész. Aztán jön a legendás Hamburger Lady, a dal, ami nélkül nem lenne Nine Inch Nails, nem lenne semmi, ami industrial. Ez a szám a szó legszorosabb értelmében egy megzenésített creepypasta, ami egy horrorisztikus történetet mesél el (ami vagy megtörtént a valóságban, vagy nem, ezt senki nem tudta megerősíteni), mindezt egy nagyon rémálomszerű, parás, monotonan búgó alappal, és feldarabolt, el-elhaló, effektelt beszédvokállal. Vannak egészen meglepő tételek még, pl. a United, ami egy 16 másodperces magnószalag-nyújtás, a Vangelises AB/7A, vagy a blues-os elemeket (!) ambienttel keverő Hometime, amit egy kislány játék közbeni morgolódásai alá komponáltak. Mi a fasz. Ezt a lemezt vagy utálják, vagy szeretik, én utóbbi lettem. Szerintem zseniális, és nagyon formabontó album. Ajánlott.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x23] Nurse with Wound: Soliloquy for Lilith
Igazából ez a meditatív, hipnotikus, nagyon monoton dark ambient/drone tetszett volna, ha nem két és fél óráig tart. Bevallom, ezt Overwatch arcade ládafarmolás közben hallgattam végig, és valóban hatással volt rám, ez tény. De mint önállóan hallgatható lemez... hááát... ez is olyan, hogy az idő terméke, 1988-ban ez biztos, hogy iszonyat forradalmi volt (RYM-on van overall helyezése), de ez a 8 darab, egyenként 17-18 perc körüli tételek nem nagyon kötöttek le, elsősorban azért, mert nagyon kevés különbség volt a kompozíciók között. Volt, persze, de nagyon minimális, és úgy éreztem, hogy eléggé egy sémát követnek. Nem volt túl izgalmas, de párszor fel tudtam fedezni olyan dolgokat, megoldásokat, amiket későbbi dark ambient zenékben hallottam, pl. a Trent Reznor-féle Quake OST, az nagyon sokszor beugrott, de ezerszer inkább azt raknám be.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x22] Gary Clail's Tackhead Sound System: Tackhead Tape Time
Ezeket a nagyon retro breakes tört ütemeket nagyon szeretem... egy ideig. Itt is az volt a bajom, hogy 1-1 szám 5-6 perces, amikor a fele pont elég lett volna. Voltak nagyon jó (Hard Left) és nagyon unalmas pillanatok, meg kifejezetten rosszak is, mint pl. a lemezt záró What's My Mission Now? (Fight the Devil), aminél szerintem még én is jobban tudnék samplereket alapra pakolni Sony Vegasban, 3 audiósávon. Szóval a lemez igazából ennyi, nagyon monoton dobgép, néha basszusgitár, néha kis elektromos gitár, 0 ének viszont RENGETEG, ISZONYAT mennyiségű sampler. Ilyen téren és persze hangulat tekintetében (politikával fűtött az egész) tényleg forradalmi, de ezt se nagyon fogom elővenni többet. Egyszer érdekes volt, legalább elmondhatom magamról, hogy hallottam egy grebo lemezt, ami egy olyan zenestílus, amiről korábban nem hallottam, de most már tudom, hogy van (pontosabban volt) ilyen.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x21] Pigface: Fook
Mily meglepő, egy újabb, Ministry-hez köthető supergroup, iszonyat sok közreműködővel. Két basszusgitáros? Összesen 17 közreműködő zenész? Na, az nem gyenge! Igaz, emiatt a faktor miatt nem is túl koherens a lemez, de szerintem előnyére válik. Volt olyan szám, ami eszméletlenül tetszett, pl. a Satellite, és úgy összességében kellemes hallgatnivaló az egész. Tipikus korai industrial rock, ami ahhoz képest, hogy mikor készült, meglepően dallamos. De olyan hű de sok kiemelkedő dalt nem találtam azért.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x20] Swans: Greed/Holy Money
Bármennyire is lesz sokkoló, ez volt a legelső találkozásom a Swans-szal. Ráadásul rögtön egy Jarboe-korszakos dupla lemez, ennek tetejében egy olyan kiadás, amihez még két EP is hozzá volt dobva. Welp... 20 szám, 110 percben, kezdjük! Természetesen sorba haladtam, és a nyersebb, no wave-esebb Greedben nem is találtam túl sok élvezetet. Nagyon sötét, komor, repetitív, monoton, lehangoló, életről leszakítós album, amiben megvan a báj, de nekem túl nyers és rideg volt a hangzás. Azonban az indusztriálos, gótikusabb és egy fokkal dallamosabb Holy Money már annál inkább kedvemre vált! Nagyon sok szám tetszett róla, szerintem Jarboe is jobban előkerül a lemezen, sokkal komplexebbek a dalok, változatosabb és szélesebb a hangzásvilág, attól függetlenül, hogy ugyanúgy egy nihilista, mocskos lemez. Vegyesek az érzéseim, de a Holy Money tényleg tetszett, úgyhogy végül is pozitívnak értékelem az első találkozásomat a legendás Swans-szal.
HALLGATNI (Greed) és HALLGATNI (Holy Money)
Pontozás: ★★★ (Greed), ★★★★ (Holy Money)

[x19] Godlesh: Streetcleaner
Nem lepődtem meg, hogy ez a lemez bekerült a listára. Számomra ez a nagybetűs INDUSTRIAL, és furamód az egyik legelső találkozásom is a stílussal ezzel a megkerülhetetlen zenekarral kezdődött. Hogy milyen a Streetcleaner? Röviden, egy mestermunka. Egy nihilista, sötét, mocskos, sötét cucc, mélyen mormogó basszusgitárral, vészjósló, fagyos dobgéppel, betont karcoló gitárzúzásokkal, és kétségbeesett üvöltésekkel. Legszívesebben eret vágnék és a sebbe szarnék. Örök kedvenc. Már a borító is ikonikus, és utána sem hagytak alább a minőségből. Szerencse, hogy nem vagyok miniszterelnök sehol, mert ezt kötelező tananyagként raknám be az iskolákba. Mármint tényleg, viccen kívül megtenném.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★★

[x18] Micachu: Under the Skin
Hozzá kell tennem, hogy a filmet nem láttam, de rég szenvedtem ennyit lemezen. A legnagyobb gond ezzel a filmzenével... hogy filmzene. Szóval, ez azt jelenti, az egész albumot egy (azaz 1) téma kíséri végig minimális (értsd: szinte észrevehetetlen) változtatásokkal. Ráadásul vonósokra épít, és sajnos a sors úgy hozta, hogy olyan ízléssel áldott meg, hogy nemes egyszerűséggel gyűlölöm a vonós hangszereket. Ráadásul kifejezetten ez a nyikorgó, visító, kellemetlen vonós hangszerelés (amit értek, mert koncepció) van végig, de én akkor is kivoltam ettől. Pedig az elektroakusztikus dark ambient alap nem rossz, kifejezetten tetszetős, és az első két dal is érdekesnek tűnt, de utána lejtmenet. Sorry, egyszerűen gyűlölöm a hegedű hangját, egy másodpercig nem tudom kibírni. 
HALLGATNI
Pontozás: ★≛

[x17] Nine Inch Nails: The Downward Spiral
Mit is mondhatnék... Azt hiszem egy új kedvencet találtam. Persze, a jól ismert slágereket már hallottam ezerszer, de egybe ezt a lemezt még sosem, és most hatalmas adósságot pótoltam. Elejétől a végéig imádtam. Nagyon erős, sötét, mind hangzásvilágilag, mind (sőt, hát főleg) szövegileg, ugyanakkor végtelenül kreatív is. Szinte minden egyes dal egy kibaszott banger, teljesen egyéni karakterrel, identitással, nem fogsz hallani kétszer ugyanolyan megoldást, végig fenn tartja a figyelmet, és néha kibaszott meglepő dolgokat lép meg, pl. a záró Hurt is. Nagyon hallgattatja magát, pedig tényleg nagyon levisz az életről. Érdekes, hogy ami azonnal kitűnt dal az az Eraser. Szerintem heteken keresztül ezen fogok élni.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★≛

[x16] Skinny Puppy: Too Dark Park
Az ilyen EBM-esebb industriallal úgy vagyok, hogy vagy nagyon bejön, vagy nagyon nem. Ez előbbi lett. Főleg a Tormentor c. dal fogott meg, de úgy az elejétől a végéig egy (a stílusból eddig ismertekhez képest) eklektikus, változatos lemeznek találtam. Az ének volt egyedül számomra kissé középszerű, nem volt rossz, de ez a picit rekedtes, fenyegetőbb vokál egy idő után már nem kötött le túlzottan, de nem volt zavaró. Az alapok viszont kibaszottul tetszettek, ott van pl. a már említett, mélyebb basszusos Tormentor, a már-már szintipopos Nature's Revenge, vagy a kaotikus, zúzós Spasmolytic.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x15] My Life with the Thrill Kill Kult: Confessions of a Knife...
Meg kell hagyni, iszonyat erősen kezd a lemez, az a nyitótrekk, hát aztakurva, a "banger" definíciója. És igazából a minőség nem csökken a lemez többi részén se, igaz, kevesebb ami ennyire pofánverősen jó, de pár szexi basszus groove, király loop és sampler kárpótol és fenntartja az érdeklődést. Nagyon táncteres industrial rock, és ha a monoton dobogó dobgépet nem vesszük, meglepően dallamos. Hangzásvilágilag tiszta The Prodigy érzésem volt amúgy, simán el tudom képzelni, hogy Liamékre nagy hatással voltak...
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x14] SPK: Leichenschrei
Már kezdtem aggódni, hogy rég volt hullás borító, szóval íme (és nem ez lesz az utolsó a sorban). Szóval, a jó öreg SPK, akik ekkor épp Socialistiches Patienten Kollektiv néven tolták. Ők is szerették azt csinálni, hogy az SPK mindig mást rövidített. Szóval, a SPK-t ismertem korábbról, de ezt a lemezüket nem. És nem is tudom, mit írhatnék. Ez egy borzasztóan súlyos, korát meghazudtolóan előremutató, igazi old school industrial lemez. Láncokkal, hordókkal, kibaszott sötét hangulattal, zajjal, kísérleti elektronikával. Nem is értem miért nem ismertebbek jóval. Ez zseniális. Én alapvetően nem szeretek félni, nem szeretem a zombis dolgokat, a horrort, de ez a 43 perces album olyan szinten beparáztatott, hogy őszinte leszek, tényleg rendesen féltem. És imádtam. Hogy milyen a zene? Silent Hill OST megvan? Akira Yamaokát konkrétan ez inspirálhatta, mert az Internal Bleeding dobja egy az egyben úgy szól mint az SH OST-ben akkor, amikor elkezdődik az első rémálom szekvencia a játékban, és evickélsz a sikátorban a kórházi ágyak meg tolókocsik között. Csak az SPK ezt a musique concrète-sen elvont és művészi ipari industrialos dark ambientet EZERKILENCSZÁZ-NYOLCVANKETTŐBEN (1982) megcsinálta. Embertelenül súlyos, sötét, iszonyat rétegzene, de olyan érzéseket hozott fel és olyan jól össze van rakva az egész, hogy én csak ajánlani tudom. Olyan elektronikus részek vannak benne, amik néha meghazudtolják a mai producereket. Az SPK feje amúgy az a Graeme Revell, aki ha épp nem TED talkokat csinál, tonnaszámra gyártja a filmzenéket (igen, a Street Fighter film score-ját is ő csinálta). Szóval, eléggé letért erről az útról, de ez is mutatja, hogy mennyire képzett művészek álltak az SPK mögött.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★≛

[x13] Foetus: Nail
A szintén állandóan nevet változtató Foetus leghíresebb lemeze jött a sorban. Nos, érdekes volt ez a "keverjük az ipari gépes industrialt a rockabilly-vel és a dark cabaret stílussal", aztán majd lesz valami, csak az volt a gond, hogy utóbbit ki nem állhatom. Ettől függetlenül így is volt, hogy működött! Voltak jó pillanatok, de nekem elég... hát hogy is mondjam, randomnak tűnt picit. Sok volta nekem a töltelék dal, és ahol főleg ez a kabarés stílus kerekedett felül, azok egyáltalán nem tetszettek. A borító viszont gyönyörű!
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x12] Einstürzende Neubauten: Kollaps
A címadón kívül volt még ami bejött, de ha választanom kellene, inkább az SPK. Valamiért abban megtaláltam azt a pluszt, amit ebben nem. Ez is kőkemény, oldschool, nagybetűsen IPARI industrial, tényleg ugyanaz mint az SPK: ipari zajok, hordók, fűrészek, kalapálások, fémes zörejek adják a rekedtes/kiabálós beszédénekhez az alapot, az egyik dalban konkrétan egy útfelújítás a háttérzaj. Viszont ez sokkal minimalistább, az ipari zajokat nagyon ritkán egészítik ki, a kompozíciók nagyon szellősek és avantgárdak, sokkal több teret hagynak a zajoknak, ösztönösebb. Nekem ez túl lecsupaszított, nyers és zsigeri volt, ami nem baj, mert így is tudtam értékelni, de az SPK-t szívesebben hallgatnám újra.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x11] Nitzer Ebb: That Total Age
Ismét oldschool EBM-industrial. Zeneileg ez is NAGYON tetszett: minimalista, egyszerű, de fogós szintidallamok, monoton hömpölygő dobgép amit néha gyárias kopácsolások és zajok egészítenek ki, de az egész nagyon "underground táncteres". A lemez eleje (pl. Violent Playground, Warsaw Ghetto) tele van bangerekkel, azonban a közepétől ez a kántálós ének már picit fárasztó volt nekem. Amúgy szolid, jó cucc, főleg a korához képest nagyon előremutató, és ezen sem fogott sokat az idő. Egyedül tényleg az énektémák voltak picit monotonak nekem, viszont erről pár kedvencet még tuti elő fogok venni a jövőben. Meg ez a borító is geci, mennyire komoly már!
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x10] KMFDM: Naïve
Hogy a több mint 30 KMFDM lemez közül miért pont ez került be a listába, nem tudom. Igazából elhallgattam, de kevés fogott meg belőle (a szexi basszustémás Pigybank pl. ilyen), de úgy őszintén, nem igazán találtam olyan nagyon kiemelkedő dalt és témát se. Főleg, hogy itt is minden szám 5-6 percesre van nyújtva, totál feleslegesen. Kellemes kis kora 90-es évekbeli industrial rock, de ennyi.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x09] Killing Joke: Killing Joke
Mit is mondhatnék? Legendás banda, ikonikus borító és korát meghazudtolóan előremutató zene. Bár szerintem inkább posztpunk, valóban van benne egy kis modernebb, industrial rockos hatás, ami 1980-hoz képest egy döbbenetesen erős lemezt eredményez, amin már megmutatkoznak az egész karrierjüket átívelő remek refrének. gondolok az olyanokra, mint a The Wait, Requiem vagy a Tomorrow's World. Egy sötét hangulatú (hát posztpunk) zene, reverbes éspicit sámánisztikusan kántálós énekkel (főleg a refréneknél), kis elektronikával és eklektikus basszustémákkal. Kiváló album, DE nem a legjobbjuk. Hatalmas kedvencem a banda, ezért velük szigorúbb voltam pontozás terén.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x08] Nurse with Wound: Homotopy to Marie
Vannak parás, horrorisztikus zenék, és van ez. Ez konkrétan egy nagyon parás horrorfilm, csak nincs kép hozzá. Csak a hangját hallod. Mármint tényleg, ez a koncepció. És végülis egy érdekes élmény volt, főleg ahogy a hangerővel, hangszintekkel manipulál. Zajos, kaotikus, nehéz. Végig feszengsz és nem tudod mivel ijesztenek rád váratlanul, márpedig sok "jumpscare" van rajta, illetve olyan zajok, amikről nem tudod megmondani, hogy mi. Ismerősek, meg tudod hogy zaj, csak... így... 100%-ra nem mondod meg hogy mi és mivel csinálják (pl. lemezkezdés). Érdekes performansz, de szerintem ezt se nagyon fogom újrahallgatni a jövőben.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x07] Nine Inch Nails: Pretty Hate Machine
Hmm... Picit gondban vagyok ezzel. Vannak rajta jó részek, pl. a Something I Can Never Have (szerintem még jobb is mint a Hurt), és Trent Reznor (picit nyávogósabb) énektémái nagyon tetszettek! De hát tény és való, annyira szépen azért nem öregedett ez a lemez. Pár remek számon kívül szerintem picit lagymatag, mondhatni középszerű, és hát eléggé Depeche Mode szagú, egyszerűen nincs meg benne az a NIN-es egyéniség. Persze, vannak benne kiabálós-üvöltős énektémák, kis zaj, kis industrial rock zúzás, de nem annyira kiemelkedő mint a többi (eddig hallott) anyaguk. A kor szüleménye és lenyomata, annak jó darab.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x06] Front 242: Front by Front
Nagyon lelkesen vártam ezt a lemezt, mert hát EBM alapmű, Front 242, aztán... Pofára esés lett belőle picit, az az igazság. Egy hatalmas jó pontja van, a Headhunter, ami szerintem a leges-legnagyobb EBM banger/himnusz valaha. Az nálam konkrétan libabőr. 10/10, nem vitás. De a többi szerintem elég uncsi volt, nem maradt meg sok minden belőle, pedig reggel hallgattam. Egynek így jó volt, nem rossz meg semmi ilyesmi, csak nem találtam az egy slágeren kívül mást ami megfogott volna jobban.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★

[x05] Ministry: The Land of Rape and Honey
Őszinte leszek nekem a Bush-ellenes korszakuk a kedvencem, de a régiek közül főleg ezt pörgettem sokat, főleg a korát meghazudtolóan zúzós Stigmata miatt (hát naná). Sajnos sok a filler a lemezen (főleg a bővített CD-verzión), de ez a kaotikus, őrült, szarrá samplerezett industrial rock még most is menő. Elég radikálisnak mondható 1988-hoz képest, de nagyon jól belőtték már ezzel a lemezükkel azt az irányvonalat, amivel aztán az industrial rock egyik első számú nagyágyúi lettek. Plusz ez volt az utolsó lemez a listából hullás borítóval. Amelynek amúgy van egy vicces sztorija a borítónak. A képen egy Buchenwaldi haláltáborban elégetett hulla látható, amit maga a frontember, Al Jourgensen fotózott ki egy holokausztot bemutató dokumentumfilmből, amit a TV-ben látott. A lemezkiadó nyilván nem nagyon nézte jó szemmel ezt a borítót, és az elején elutasították az ötletet, mire a feldühödött frontember beült a pickupjába, elvezetett Austinból Los Angelesbe, útközben levágta egy elgázolt szarvas tetemének fejét, elment a Sire Records lemezkiadó épületéhez, és a művészeti osztály vezetőjének asztalára dobta az állati maradványt, azzal a szöveggel, hogy "itt az új kibaszott lemezborítótok". A kiadó ezután az incidens után mégis inkább engedett és engedélyezték az eredeti tervet.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

[x04] Cabaret Voltaire: Red Mecca
Hát eléggé meglepett ez a lemez, nem csak az egész magas helyezés miatt, hanem mert róluk aztán egyáltalán nem hallottam. Amikor a nyitó tétel picit vonatott no wave-es témája elkezdődött, elkezdtem felhúzni a szemöldököm, hogy ez mégis mi a rák. A második dal középszerűsége sem hozott lázba, viszont utána NAGYON meredeken kezdett felmenni a tetszési mérce ami a legutolsó tétel (kezdéséig) végig ki is tartott, 6 dalon keresztül! Igazából a fémes dobhangzáson, 1-2 kísérleti elektronikus betéten és az alap, picit zajos hangzáson kívül nem tudom ez pontosan mitől is industrial, viszont egy tök jó kis elvont posztpunkot ismertem meg a '80-as évek elejének borús, szmogos Angliájából. Szóval ezért megérte.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x03] Coil: Horse Rotorvator
Na ennek a hátterének érdemes volt utánaolvasnom, mert teljesen más megvilágításba helyezte nálam ezt a művet. Az egész lemezt az 1982-es Hyde Parki és Regent's Parki robbantások inspiráltak, amit az IRA követett el egy brit katonai felvonuláson és ceremónián, és összesen 11-en haltak meg a robbantásokban. Az ártatlannak tűnő lemezborító a Regent's Parki robbantás egyik helyszínét mutatja, ahol a katonazenekart robbantották fel, a borító címe pedig a Hyde Parki robbantás után készült híres képre utal, ami egy parkhoz közeli londoni utcát ábrázol, amin 7 felrobbantott és elpusztult ló maradványa látható. Az egész lemez azonban nem erre épül, hanem a halál motívumára. A sors fintora, hogy a Coil mögött álló duót, egy meleg pár alkotta, és már sajnos egyikük sem él. Viszont a John Balance (ex- Psychic TV) és Peter Christopherson (ex-Throbbing Gristle) duó már egy kisebb supergroup, és ez meg is látszik a határokat lebontó lemezen, ami még mai füllel is iszonyat profin szól. Ez egy nagyon sötét, zaklatott hangvételű ipari industrial lemez, zajokkal, robajokkal, amiket a leges legszerteágazóbb stílusokkal ötvöztek: van itt katonazene, noire hangulatú filmzenés téma, ambient, folk, darkwave de még western (!!!) is hallható. Zeneileg súlyos, és elég őrült, viszont (a lemez 98%-ban hallható), a fülnek nagyon kellemes, art popos, gyönyörű énektémák miatt mégis könnyen befogadható és hallgattatja magát. Súlyos, őrült, eklektikus.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x02] Einstürzende Neubauten: ½ Mensch
Már a hipnotikus nyitány is megadja a hangulatot, és utána sem lesz könnyebb lemez, de tény, hogy sokkal befogadhatóbb, mint a Kollaps volt. Radikális énektémák, ipari zajok a háttérben (nyikorgások, fémes kopogások), és még a hangerővel is végig játszanak. Odabaszós, erős anyag, ami néha megpróbál kísérleti rockos és egyéb hangzásokba átmenni, de velejéig, kemény industrial marad. 
HALLGATNI
Pontozás: ★★★★

[x01] Throbbing Gristle: 20 Jazz Funk Greats
A borító és a cím direkt megtévesztő: a koncepció az volt, hogy tipikus olyan lemezcímet és képet válasszanak, amik így az egyfontos lemezturkálóban megtalálható, megfoghatatlan, semmilyen tucatcímek hangulatát adják vissza. Amikor egy boltban lemezlapozás után csak így átfutsz rajta és még csak meg sem akad rajta a szemed. Természetesen a vicces koncepciónak van egy sötét oldala is, egy nem is kicsi csavar: a fotó nem máshol készült, mint nem csak az Egyesült Királyság hanem a VILÁG egy "legkedveltebb" öngyilkossági helyszínén, a "Beachy Head" parton, amiről számot is elneveztek a lemezen. Bár a DoA nekem jobban tetszett, ezen is voltak nagyon jó pillanatok. Fura, hogy pont a súlyosabb (pl. Still Walking, What a Day) vagy nagyon minimalista ambientes tételek jöttek be (pl. Beachy Head, Persuasion), de végig rendkívül eklektikus és formabontó anyag. Van benne szintipop is (Hot on the Heels of Love), van benne rendes ének, de továbbra is az unott, monoton beszédéneké a szerep, ami nem csak a halál, hanem az LGBTQ, a gender és a nem mint olyan tematikáját is körbejárja (olvastam olyan kritikát, ahol az író ennek a lemeznek a hatására coming outolt és lett transzgender). Mindezt már a '70-es évek legvégén. Nehéz, megterhelő, és lehet a pontszám nem ezt tükrözi vissza, de amúgy zseni, és megszólalásában mai szemmel nézve, pontosabban mai füllel is hallgatva profi. A What a Day-ről meg nem mondanám, hogy egy 42 éves dal, olyan elektronikus basszus meg ütem van benne, mintha 10 éves se lenne. Korát meghazudtoló anyag, elismerésreméltó, és bár nekem a DoA jobban tetszett, értem, miért tartják ezt ennyire meghatározó albumnak, és az industrial kvázi kezdetének.
HALLGATNI
Pontozás: ★★★≛

Az eredeti lista ide kattintva tekinthető meg.