A hazai popkultúrában futótűzként égetett porig mindent a BSW és a Tankcsapda közös száma, mivel a "Baz+ (Túl Vagyok Rajtad)" ritkán látott tankönyvi példája lett azoknak a kollaborációknak, amiből senki nem jött ki jól. A BSW egy rapduó, akik Beerseewalk néven karrierjük elején még a hírhedt esztergomi csődőr, Mr.Busta (nem elírás) istállójában tolták a szekeret, és mutatták a fakkot, vagy szidták az emósokat (2014-ben, amikor már rég nem léteztek). Őket, hogy őszinte legyek, nem nagyon ismerem, ellenben a Tankcsapda még azoknak is ismerősen csenghet, akik nem igen jártasak a punk-rock műfajban. 1989 óta sok mindent megélt ez a debreceni csapat, de az vitathatatlan, hogy korai lemezeik (pl. Jönnek a férgek..., Az ember tervez) olyan minőségi mércét állítottak fel a hazai  zenei életben, hogy joggal hívhatjuk ezeket az albumokat klasszikusoknak. Az "Agyarország" szintén hatalmas mérföldkő volt, amivel gyakorlatilag kilőtték magukat a mainstreambe, és őszintén bevallom, a 2006-os "Mindenki vár valamit" lemezükig én tökre megvoltam a bandával, bár azért addig is voltak lejtők a karrierjükben. Utána jó pár év unalmas érdektelenség övezte a bandát, és 2014-es "Urai vagyunk a helyzetnek", pontosabban az azon szereplő egyik dal, a "Köpök rátok" volt az első, amin felhúztam a szemöldökömet. "Mégis mi ez a retek? Mikor lettek ezek ennyire ótvar szarok?" - ilyen gondolatok ébredtek fel bennem, majd jött a 2019-es "Liliput Hollywood", ami az utolsó szög volt nálam a koporsóban, és végérvényesen elengedtem ezt a TCS-t. Ettől függetlenül egy jó kollaboráció szerintem mindkét fél érdekeit szolgálta volna, és biztos megemelte volna a banda renoméját a Tankcsapdát mániákusan gyűlölők szemében, de a szkeptikusok körében biztosan. Az viszont biztos, hogy a másokkal hírhedten ritkán kollaboráló zenekar ezt a dalt nem fogja a Metallica féle "A legjobb méreg" cover mellé rakni, hiszen egy bugyuta dalszövegű, primitív zenei alapot hozó, erőtlen dal lett, ami sem a rap, sem a punk rock pozitív stílusjegyeit nem hordozza magában, és egyik stílus korlátait sem tágítja. Ellenben pl. a Pendulum és In Flames közös kollaborációja tökéletes példa arra, hogy két teljesen eltérő zenei stílus (drum and bass és melodic death metal) milyen jól tud elsülni, ha értő kezek csinálják, kellő alázattal. Bár interjúkban kiemelték, hogy mennyire élvezték a közös munkát és együtt zenélést (lelkük rajta), de a végeredmény sajnos ugyanaz a kommersz hangzású, mesterségesen előállított pop szutyok lett, káromkodás ide-vagy oda. De hogy mennyire nehéz eltalálni egy jó kollaborációt? Azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a BSW-nél és a Tankcsapdánál ezerszer híresebb és tehetségesebb zenészek, művészek tömkelege esett hasonló csapdába. Ennek szemléltetéseként hoztam nektek pár „hallgatnivalót”, ami megmaradt a fejemben, mint gyenge, vagy szörnyű kollaboráció, hiába csinálták neves sztárok. Mert mint tudjuk: "Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik azon járnak." (Máté 7:13-14)

Bryan Adams + Rod Stewart + Sting: All for Love

Igazából egy külön cikket ki tudna tenni azoknak a szörnyű zenei kollaborációknak a felsorolása, amit filmekhez gyártottak (ez mindig egy ordenáré nagy red flag), de mindegyik közül az egyik legszemléltetőbb példa az All for Love, amit Bryan Adams, Rod Stewart és Sting hármasa hozott össze. És hogy miért hárman? Hát mert az 1993-as A három testőr című filmhez írták, hahaha, hát mekkora ötlet, nem? Na ja, három karakteres, ámbár hasonló torokkal rendelkező énekest tényleg jó összeereszteni, emiatt kb. sosem tudjuk eldönteni, hogy épp melyikük énekel, mindezt egy olyan lepkefing unalmas power ballad keretében, melynek refrénjét azonnal shift+delete-eli az agyad, olyannyira semmilyen.

Sting + Twista: Stolen Car (Take Me Dancing) (B Recluse Mix)

Eleve fura, hogy egy keménykötésű chicagói rapper azzal a Stinggel featel, aki a The Police zenekarban játszott korábban, de igazából miért is ne lehetne? A refrén még nem is lenne annyira vészes, az egyik legpörgősebb nyelvű rappernek tartott Twista is hozza a kötelezőt, ez a lassabb hangvételű dal viszont pont itt vérzik el: olyan, mintha két különböző nóta lenne nagyon szarul összeollózva. Sting hangja erőtlen és gyenge, akihez egyáltalán nem illik az alátolt, kora 2000-es generic hip-hop beat, a pörgős nyelvű Twista meg ugyan hadarja a szavakat, de a lassú alaphoz ez sem illik, és a refrén meg a verze totál kiütik egymást, mire az egyik felépítene egy hangulatot. Semmi értelme ennek a dalnak, pedig valamiért ezt olyan erősnek érezték, hogy még klipet is kapott.

Ja Rule + Swizz Beatz + Metallica: We Did It Again

Igen, korábban írtam, hogy a filmekhez készült kollaborációk nagyon egyértelmű választások, de ez egy akkora gyöngyszem, hogy bűn lenne kihagyni. A 2003-as Vad motorosok című filmhez készült dal Ja Rule (literálisan kicsoda), Swizz Beatz (???) és most tessék megkapaszkodni, a kibaszott Metallica kollaborációja! A Metallica szintén ritkán dolgozik együtt mással, ami annak is tudható be, hogy a végeredmény általában mindig egy esztétikai atomvillanás lesz (ehhez hamarosan visszatérünk), és hát ennek az identitászavaros rap metal-szerű dalnak is ez a végzete. Maga a dal annyira össze-vissza kezdődik a metalos gitártémával, Ja Rule refrénjével és az e fölé felvett, totál indokolatlan beszéd-intróval, hogy mindig könnyesre röhögöm magam, akárhányszor elindul ez a dal, annyira hihetetlen, hogy ezt így kiadták. De ha ez nem lenne elég, a borzasztóan gagyi tempóváltások a refrén és a verze között biztos, hogy megizzasztják a rekeszizmomat, amit néha a ritmusból totál kieső és ütemet nem követő Ja Rule is tetéz. Iszonyat trainwreck, döbbenet, hogy ez a dal létezik. Igaz, ebben csak RÉSZBEN tehető felelőssé a Metallica. A banda ekkor elég rossz passzban volt, Hetfield éppen elvonón, a zenekar nemhogy a szétesés, hanem konkrétan a megszűnés szélén, így az ezek miatt mentálisan összeroppant dobos, Lars Ulrich úgy döntött, hogy kitol pár riffet és énektémát a piacra, amire lecsapott Swizz Beats... és hát ez lett a vége.

Lou Reed + Metallica: The View

Minden idők talán leghírhedtebb, és egyben legcsúfosabban végződő zenei kollaborációja. Egy teljesen félrement koncepció, ami nem csak egy dalt, hanem egy teljes lemeznyi anyagot szabadított rá a gyanútlan hallgatókra, és két legenda addigi renoméját roppantotta össze. Lou Reed, a legendás Velvet Underground tagjaként már beírta magát a modern zene halhatatlanjainak névsorába, de szólókarrierje során is olyan világslágereket írt, mint a Walk on the Wild Side és a Perfect Day. A Metallica pedig a St. Anger utáni fiaskót próbálta helyrehozni a középszerű Death Magnetic-kel... aztán jött ez. Már eleve a lemez felvételei is nehézkesen mentek, mert állítólag olyan kreatív nézeteltérések és személyiségbeli problémák dúltak, hogy Lou Reed egy alkalommal konkrétan kihívta Lars Ulrichot egy utcai harcra. A végeredmény pedig egy közel hallgathatatlan, mű-kísérletező valami lett, unalmas rocktémákkal, amikre az erőtlen és unott Lou Reed olvasott fel szöveget, elidegenítve kb. mindenkit attól, hogy pár számnál tovább bírja ezt az egészet. Igaz, az "I am the table" egy ideig szórakoztató mém volt, de kb. ennyit adott a világnak a Lulu. A legszomorúbb az egészben Lou Reed, hiszen ő a lemez megjelenése után két évvel meghalt, így a Metallicával ellentétben ő már nem is tudta ezt a fekete pontot kijavítani a karrierjében. Méltatlan.

Miley Cyrus + The Flaming Lips: Dooo It!

Ha már érintettük a szörnyű kollab-lemezek témáját, nem mehetünk el szó nélkül a Miley Cyrus & Her Dead Petz mellett sem. Bár Miley Cyrus szólólemezeként van a legtöbb helyen jelölve, ez igazából egy kollaboráció volt a The Flaming Lips-szel, akik a kísérletezést közismerten szeretik nem csak a falakig, hanem a falakon túl is tolni (ez is megérne egy külön cikket, mert adtak ki zenei anyagot igazi vérrel töltött bakelitlemezen és emberi koponyába ültetett USB pendrive-on is). Ez azonban egy szörnyű, gyakorlatilag hallgathatatlan album lett, ami ráadásul indokolatlanul hosszú is lett, a maga 19 számával és több mint másfél órás hosszával! Egy teljesen össze-vissza anyag lett, iszonyat random az egész, nincs egy koherens tétel sem rajta, csak mint valami őrült japán zenében, ide-oda vagdalkozások meg kóstolgatások különböző stílusokba és zenei jegyekbe, bármiféle koherencia nélkül, mindezt Miley Cyrus borzasztóan idegesítő előadásmódjával fűszerezve.

Bone Thugs-n-Harmony + Phil Collins: Home

Phil Collins, a Genesis dobosából Peter Gabriel kiválása után annak frontemberrévé váló tagjának munkásságát sokan nem szeretik, ugye a South Parkban ki is parodizálták, hogy minden dala ugyanúgy szól. Én a szólókarrierjét kifejezetten csípem, és szerintem a '80-as évek egyik meghatározó hangja volt. Igaz, a Take Me Home pont nem a kedvenc dalom tőle, de igazából elhallgatom. Hogy ezt miért akarta a Bone Thugs-n-Harmony minden áron feldolgozni, nem tudom. A zenei alap az eredeti dalból van samplerelve, igaz, az eredetinél is unalmasabb és monotonabb, Phil Collins pedig igazából csak "jelen van" a refrénben, de nem ad semmit az összképhez. Pont annyira, mint Bizzy Bone verzéje a videoklipben, akit pont előtte baszott ki a többi tag, így az ő részét nemes egyszerűséggel kivágták.

Jonas Brothers + Common: Don't Charge Me for the Crime

Nem bántóan fos szám, de pont kellően kellemetlen. A tini pop Jonas Brothers középtempósnak sem nevezhető wannabe aréna rockját nem csak a southern rockos hangzás, hanem a nyávogós ének is alapból tönkre vágja, amihez Common 0-hoz konvergáló lelkesedése adja meg a kegyelemdöfést. Mindkét fél részéről jobb lett volna, ha ezt a fiókban marad.

PSY + Snoop Dogg: Hangover

A rapperek (legalábbis többségük) közismerten a pénz nyelvén beszélnek, és kis zsugáért cserébe bárkivel kollaborálnak. Snoop Dogg ugyanez, aki a kötelezőt mindig tudja hozni pár zöld (vagy fű, vagy dollár) fejében, és emiatt már többször adta el a lelkét, mint bárki más a szakmában. A koreai zene egyik legismertebb alakja, az addigra a Gangnam Style-t világra szabadító PSY pedig élt is ezzel a lehetőséggel, és meghívta vendégszerepelni a világ talán legidegesítőbb és leghamarabb fejfájást okozó beatje fölé. Az előadók farvizén evezve valóban sok klikket generált, de ugyanúgy szemétdombra való.

Paris Hilton + Lil' Wayne: Good Time

Paris Hilton amennyire tehetségtelen énekes és irritáló médiaszemélyiség, pont annyi sztárral kollaborált már. Volt már közös száma Fat Joe-val és Jadakissel is, csinált neki remixet Paul Oakenfold, de muszáj ezt a retket kiemelnem mind közül, méghozzá Lil' Wayne miatt, akinek kollaborációs bűnlajstroma vetekszik Snoop Doggéval. Borzasztóan gagyi elektropop alap, fülsértően rossz ének, és off-beat rap, magyarul egy hallgathatatlan pop-szenny.

Brad Paisley + LL Cool J: Accidental Racist

Az amerikai popkultúrában volt egy rövid időszak, amikor az USA-ban élő fehérek és feketék közti ellentéteket mindenki megpróbálta megmagyarázni, megérteni, és hidat képezve párbeszédet kialakítani a rasszizmus ártatlanok vérével töltött kanyonjának fölé. Volt, aki ezt relatíve sikeresen megtette (pl. Joyner Lucas), de az egyik legrosszabbul elsült példa a Brad Paisley countryénekes és a szebb napokat megélt LL Cool J közös száma, melynek végén soronként "beszélget" egymással a két fél. Ekkor hangzik el LL Cool J szájából a mára már legendássá vált "If you don't judge my gold chains, I'll forget the iron chains" sor, melyet mint német, olasz és erdélyi felmenőkkel rendelkező, és Európa szívében élő tejfehér emberként kérem ki magamnak a fekete közösség nevében. Mi a fasz. Viszont a számcím így tényleg passzol a szöveghez.

Justin Bieber + Busta Rhymes: Drummer Boy

Fogjunk egy közutálatnak örvendő énekest, toljunk mellé egy szintén szebb napokat látott rappert, aki hogy, hogy nem, fillérekért vállal bárkivel is kollabot, és mindezt öltöztessük karácsonyi köntösbe! Úgy bizony, Justin Bieber első karácsonyi lemezéhez készített egy identitászavaros feldolgozást a Drummer Boy-ból, amiben van egy teljesen indokolatlan, de a dalon az ég egy adta világon semmit nem javító Busta Rhymes közreműködés. Valahogy nem tudom elképzelni őket a csillárra akasztott fagyöngy mellett ajándékokat bontogatni, de kb. a szám is pont ennyire hiteles és őszinte, mint ez az általam felvázolt kép.

Insane Clown Posse + Jack White + Wolfgang Amadeus Mozart: Leck Mich im Arsch

Hallottatok már életetekben TÉNYLEG nagyon szar viccet? Ami jobban fáj, mint amennyire humoros? Nos, nem tudom mennyire gondolta komolyan az ICP duója és a The White Stripes egyik fele, a szólóban amúgy több mint elismert Jack White, hogy közösen Mozartot dolgozzanak fel, de ez lett a végeredmény. Igen, van egy Mozart tétel Leck Mich im Arsch (csókold meg a seggem) címmel, és hát NYILVÁN Mozart összes létező szerzeménye közül pont erre esett a választásuk. Akár jó poén is lehetett volna belőle... de nem, nem lett az, ez egyszerűen csak szar lett.

Five + Queen: We Will Rock You

Nekem ne mondja senki, hogy Angliában, a modern zenét a világ egyik leginkább megformáló országában SENKI nem gondolt arra, hogy egy nyálas popzenét játszó boy band hogy is fog engem "megrokkozni". Ráadásul ez nem csak egy sima, szar feldolgozás, hanem az eredetit előadó Queen akkor még élő és aktívan zenélő tagjainak áldásával és közreműködésével készült! Van az a pénz, ahogy szokták mondani, és az alapból túljátszott rockhimnuszt sikerült még idegesítőbbé tenni, mindezt úgy, hogy tényleges értéket és egyéniséget egyáltalán nem tudtak adni az eredetihez. Csak annyit sikerült bizonyítaniuk, hogy 5 popsztár sem tud úgy előadni egy hatalmas arénában, mint egy Freddie Mercury.

Eddie Murphy + Michael Jackson: Whatzupwitu

Sok színész próbálkozott zenei karrierrel: Bruce Willis, David Duchovny, Keanu Reeves, Steven Seagal és ide sorolható Eddie Murphy is. A '80-as években ő is bepróbálkozott ezzel, és a Rick James producerelte Party All the Time egy mérsékelt sikereket elérő, kellemesen cheesy pop dal lett, amit én amúgy bűnös élvezetként még szeretek is. Azonban a '90-es évekre Eddie Murphy nem nagyon tett le ezen álma beteljesítéséről, és ennek érdekében össze is hozott egy közös dalt nem mással, mint magával a pop királyával, Michael Jacksonnal! Eddie pont akkor találta meg ezzel a felkéréssel Jackót, amikor éppen felszántotta a slágerlistákat a Dangerous és a HIStory lemezei között, szóval nem vette félvállról a dolgot. Eddie Murphy kétségkívül egy tehetséges előadóművész, de ez egy iszonyat bárgyú, bugyuta, műanyag semmi lett, amiben pechére Jacko, rommá, ismétlem, ROMMÁ gyalázza szegény Eddie Murphy minden álmát és vágyát, hogy valaha popsztár legyen belőle. Kettejük hangja között csak Mariana-árok mércével lehet szemléltetni a különbséget, és erre szerintem Eddie is rájött, mert ez után szépen csöndben 20 évre jegelte is ezen aspirációját. Fun fact: Eddie Murphy 2013-ban tért vissza zenei karrierjének beröffentése céljával, természetesen ki mással, na kivel, HÁT PERSZE, hogy Snoop Doggal featelve! Basszameg.

David Bowie + Mick Jagger: Dancing in the Street

Egy igazi klasszikus... rossz értelembe véve. Talán "a" legrosszabb duettek egyike. Talán az egyik, hanem "a" legismertebb szörnyű kollaboráció. Egy univerzálisan megvetett és elítélt borzalom. Eleve nem értem a motivációt és kreatív ingert a mögött, hogy két fehér angol rockzenész feldolgoz egy Motown-slágert 1964-ből, bár legyen. A Martha Reeves & the Vandellas eredetiét szódával 1:25 arányban felvizező angol sztár-duó pedig mindent el is követett annak érdekében, hogy ne legyen emlékezetes ez a dal. Mick Jagger szólóban eleve nem egy kifejezetten kiemelkedő előadó, de a The Rolling Stones-szal azért eléggé megkerülhetetlen ikonja lett a modern zenének, David Bowie meg aztán depláne. Viszont a Rolling Stones tökösségét, és David Bowie kreatív és művészi vízióit abszolút nélkülözi ez a dal, ami nemhogy semmit nem ad a két zenész életművéhez, hanem egy kitörölhetetlen, gyászosan fekete monolitként áll karrierjük, és a zenei élet fölött örök mementóként, arra figyelmeztetve mindenkit, hogy ilyen förmedvényeket is össze tudnak hozni nagyon tehetséges, de óvatlan emberek.